lehet-e egyáltalán a test aspektusairól beszélni, bízhatunk-e a test ítélőképességében, vagy bárminek is abbéli képességében, hogy megfelelő ítéletet alkothat a magán kívül álló világról az érzékelés nyomvonalán, tudja-e a test, hogy mit érez, vagy az elme tudja, ösztön-e tudni, figyelmen kívül hagyható-e, a gyomorszáj reagál először, ez egyértelmű, mindig a gyomorszáj rándulása az első, az érzékelés persze torzul más elemek bevonásával, a hatásokban nem szabad bízni, de beszélhetünk-e bármikor is az üresről, üres érzékelés, ha a testet kihagyjuk, ha mindent kihagyunk, és csak a gyomorszáj marad; a gyomorszáj mindenekfeletti, a gyomorszáj pionír, a szív meg az artériák mauzóleuma, és a csiga, a csiga meg a vágy, lassan belepislogni a parázsba, vagy valami szexuális, nem tudom, akartam még valamit a lebegésről, de közben október lett; sárga ballonkabátban táncolsz a ligetben, aztán megöregszel, és leporladsz a csontjaidról, mint az ereikről a levelek.

eltaszítja magától az üdvösséget, mint a tejfogak.
nem tudsz aludni a hegyektől, körbeölelik a szorongást a mellkasodban, mint a sakálok üvöltései a paneleket, a radiátornak dőlve hallgatom a haragod, ahogy átzúg a csöveken, mint egy lebombázott város törmelékei egy jéghideg szülőcsatornán; olyan vagy, mint folyton egy orkánban állni, vagy mintha egy atomrobbanásról indokolatlanul beszúrt gif lennél, kezdet és vég egy rövid térben, és minden megsemmisülés után újra elindulunk, a fenyvesek felé, hogy elmondhasd, mérföldekre vagyunk még a barlangtól, amire azt mondtuk, akár az otthonunk is lehetne; mintha egy elhullott dögből húznánk ki a belsőségeket, hogy legyen egy hely, a mikrónak, meg végtisztességet adni az örökölt csipketerítőknek.

vagy amikor arról beszél, mit jelent az, hogy érintőleges.
a titkaidat hangyasav rajzolja be kitaposott ösvényeknek, vállaktól ágyékig, mer' ilyen vamzer a bőröd, meglátszik rajta minden másoktól eredeztethető mozgási energia, a tej meg folyik végig a konyhapulton, szól még a zene, és távol tartod magad az éles tárgyaktól, alapvetően fel kéne törölni valami citromos szarral, ez adja magát, hogy valami citromos szarral törölsz fel dolgokat, a nyákos matéria csillámló színjátéka a kövön csordogáló fény, meg benne a kiköpött cukorkaszívek, a szeplőkre nincs magyarázat, a madárcsontokat meg majd visszarakom a fiókba, csak ezúttal mélyebbre, hogy többé ne mossa ki az eső; mondanod kéne valamit, de nem történik semmi, csak mosolyogsz, és tovább nézed a mosogatóban vergődő kardhalakat, persze fáradt vagyok, és ez most nem egy olyan történet.

vagy hogy gyújts fel bármit, az árnyéka nem ég el.
talán ezt érezte Ikarosz, a nap vonzásával szemben, és ezt érzi a lepke is, amelyik egyenesen azt a lángot bámulja, amelyik megöli. ezt érzed, amikor a mellkasod megtelik a meggyújtott kandalló fafüstjével, ezt érzed közvetlenül azelőtt, hogy megperzselődsz a dolgoktól, végtére is tökéletlen égéstermék vagy, valami olyasminek a  maradéka, ami a szikrára vágyott, de az elkerülhetetlenre már nem; és csak tehetetlenül viseled magadon a lobbanást.

vagy amikor kivéreztetsz egy vadállatot, ami nem is tudja, hogy megvágták.
és persze a veszély rabja, lenyűgözi minden, ami valami átkozott felé hajtja; sajátos szent kegyelem a keresztcsontok poklában. de a legéhesebb ragadozó is meginog, amikor rájön, hogy ő az elfogyasztani kívánt préda; és akkor végre megtanulja a saját szenvedésének az igazságát.

vagy mint tudni, hogy van egyfajta szeretet, ami sosem kapcsol ki igazán; olyan, mint a szellemfény egy régi színház ablakában.

álmomban egy tehervagon sódert kell végigvonszolnom a Rub' al Khali-n, te meg krumplit kapálsz a kertben; és közben mindketten tudjuk, hogy nincs igazság.

folyhat vér is, legyen hitelre, meg legyen lírai.

nem remeg, csak dobálja a pixeleit; olyan, mint egy koraesti liezon az előszobában, lángoló pálmafákkal és leanderekkel, de már nincs az a szófordulat, már nincs megfelelője, sem vonásai, csak ez a loft-pokol; a hátramaradó, hatalmasra kopott terek rozsdával és semmivel, és hogy milyen gyenge minden álom, ami visszaütközik a poros üvegfelületekről, és roppan szét a padlón, mint valami rosszul kombinált kompozit anyag, amiben nem tudott semlegesülni a saját esendősége. elmúlik ez is, mint a tudatlanságod gőgje, mint az, amikor túl sok méreg, de gyenge a jellem méltósággal viselni magát; azt, hogy túl sok benned a túl kevés. 

'visszafordíthatatlan jó éjszakát'; fácánok zabálnak egy elcsapott sünből. sima utunk van, kinyitod az esernyődet, és beszélni kezdesz az akciós padlizsánról. nehezen lehetne most bármi is ennél otthonabb.

persze igazából nem volt helyes válasz, mondjuk válasz sem, vagy bármi más, ami előremozdította volna a cselekményt, vagy legalább elviselhetővé tette volna a cselekmény teljes hiányát, meg most ezt, hogy semmi nem rezonál, csak lazacok szelik át a szobát, estére meg halomra döglenek a parkettán, mer' csukva az ablak, és a térkép szerint amúgy is 3330 kilométerre van a Grönlandi-tenger, mindegy, szóval csak pár nap telt el, és térdig járunk a kiszáradt tetemekben, úgyhogy vettünk húsz doboz gyufát, hogy lángba borítsuk a világot, meg ezt a halcsontavart, hogy amikor mászkálsz meg fel-alá cigarettázol, ne vágják át a talpad, meg a pikkelyek, mint a megrepedt lencsék, szétszórják a fényt, megsokszorozzák az irányaidat, és olyan furcsán törik meg a jelenléted, hogy minden emberi viszonyulásod felbomlik; mondhatni kiszervezik a szellemed, és a fraktáljaid, mint a darált állatcsontok, vagy a csillagpor, megülik a bútorok tetejét, ott most az emlékeinknek kéne lenniük, képkereteknek meg béna szuveníreknek; vajon mióta tűnnek el a tárgyak, és a helyükön véletlenszerűen feltűnő űrök csak pixelhibák sokaságai, amik a hiányos jelenlétet jelentik, de nem zárják ki a létezésed állandósághoz való jogát, épp csak elrejtik, épp csak elrejtenek, vagy arról van szó, hogy a helyeden sosem volt semmi, hogy nem egy nagy világégés eredménye a tér kilyukadása ott, ahol most állnod kéne, hanem a tényleges nemlét, érted, nem csak egy program kényszerített leállítása okozza a dolgok hiányát, és ez most nem az a bénult sötétség ami arra hivatott, hogy eltakarjon valamit, ez megszünteti azt a valamit, amit kötődésnek nevezünk, ez a haldokló magzat állapot, hogy felveszed a pózt, megy a szerencsekerék, és a telefonzsinórral fojtogatod magad, én meg már nem akarlak megmenteni, mer' nem megalapozott tudományos tény, de meggyőződésem szerint, ha két szakadék közül az egyik beleveti magát a másikba, olyan vákuum képződik, ami minden részecskét elnyel, meg ezt a nyomasztó érzést a halakkal, az elfeketedett felületeket, és akkor már semmi sem alkotja újra ennek a kurva szobának a szerkezetét, amiből apránként így is, úgy is fékezhetetlenül nyomunk vész.

azt mondja, hogy ez valami okkult tudomány, a hormonok félresikerült, toxikus aktusa az agyban, de mit tud ő a félresikerülésről, azon kívül, hogy ha a tökéletesség eszménye, mint olyan, létezésre lenne optimalizálva, ez lehetne a maradéktalan megcsúfolása, egy ordító pontatlanság a téridőben, egy csorba vonal a párhuzamosokban, egy szánalmas kis bukkanó,  ami miatt még véletlenül sem érsz össze önmagaddal a végtelenben, különben a szerelvényeink ott találkoznának, egy távoli közös pontban, vagy nevezőben, és amikor azt érzem, hogy nincs is ilyen érzés, kijavítasz, hogy ez csak nyelvtani hiányosság, és a versekben a szív szót gyomorszájra cseréljük, és akkor jövök rá, hogy nem hozzám beszélsz, hanem istenhez; szétcsúsztak a rétegeink, persze azt mondják, az ember megtalálja a módját, a kapcsolódásnak, akkor is, ha csak hibaüzeneteket szinkronizál, talán a misztikum a lényeg, az, hogy nem érted, vagy mint amikor csak az éles részek érnek hozzád, lerágott csontok, lemaradt toldalék, egy kiszakadt rugó, meg az ürügynek használt harag; könnyű, ha anyag vagy, ami nem hajlandó törni, nem recseg a nyomástól, még meghajlásra sem képes, ellenáll mindennek, ami a láthatón beljebb akar kerülni, hogy visszavonhatatlanul meggyengítse a belső szerkezeted, bemosakodjon a lelkedbe, persze ilyen magasztos hülyeségekben sem kéne hinni, hogy az embereknek lelkük van, kavics van a testükben, cserepek meg kegyetlenség, fekszel a konyhapulton, érted, és archeológusok meg paleontológusok porolják a köveket a vesédben; ez vagy keddenként, én meg ülök a kádban, és arról magyarázok, hogy temetéseken nincs az a megfelelő szövegkörnyezet, amibe plántálható lenne a maszturbálni szó, nem tudom, hogy jön ez most ide, gödör meg gödör közt nincs sok különbség, csak a feneketlenség léte avagy nem léte; feneketlen, ezt csak úgy mondjuk felelőtlenül dolgokra, feneketlen mosoly, feneketlen táj, ilyen, ha túl messzire nézek benned, feneketlen tó. az alján valószínűleg módfelett ijesztő lények piknikeznek egymásból a sötétben, mindenféle lámpás-fogas-csápos baszás, ami egy pislantással freskókat robbantana a szájpadlásomra a beleimből, és én megyek és ostobán magamhoz ölelem mindet, mert egy alternatív perspektíva szerint, ha megfelelő mértékű empátiával fordulsz valami felé, pozitív hatást érsz el, ez amúgy nyilvánvaló hazugság, az egész a beteges hóhérsimogatásról szól, meg arról, hogy nem érted, mennyire nem kéne hinni, sem eredendő jóban, sem eredendő rosszban, mert a dolgoknak nincs sem irányuk, sem természetük, önmagukban mind abszolút semlegesek, és az egyetlen biztonsággal rájuk aggatható jellemző az, hogy vannak, és ezt a vanniságot cicomázod meg ruházod, mint egy csatornában talált, hálátlan lelencgyereket, formálod az igazadra, hogy tükör legyen, tükre minden nyomorult, torz gondolatodnak, hogy mindig kizárólag téged igazoljon, és megkapd a jogot epét köpni, akárhányszor rá akarnak cáfolni a valóságodra; mi az, hogy valóság, mi az, hogy isten, mivégre vagy itt, ebben a rögeszmében, ha nem azért, hogy a légváraiddal szíven szúrd azt, aki nem  akar visszatalálni a semmibe, amibe tartozik. menj békével, csütörtök van, és válságosra fordul az állapotunk, mondanám, hogy most bajban vagyunk, már nem beszélünk semmiről, csak a bazaltbányákról, az olajfákról és a megváltásról; a gravitációról nekem csak az, hogy a súlytalanságból hiányozna a becsapódás élménye, meg hogy ez most olyan, mintha végtelen zsetonunk lenne a dodgemhez, jelentsen ez bármit is, mondjuk azt, hogy ezután annyiszor töröm be az orromat, meg szabadon roncsolható a mellkas, csak számold ki, hány madár fér el benne, nekem most mindenről ez jut eszembe, meg a kép, hogy képletesen addig ütlek, amíg elszíneződik a bőr, és a véraláfutások, színkódok szivárványhoz, amikor egy asszociáció túl könnyű, mint módszeresen tévedni, és a lyukak a történetekben, és nem hagyni, hogy a bizalmatlanság töltse ki, de máskülönben nem tölti ki semmi, azt mondod a belvíz miatt, én meg már sírni sem tudok baszdmeg, ezt nemide, azt mondod narancsfái vannak, azt mondom, majdnem ez a kedvenc csalódásom; nincsenek összefésülhető rétegeink, persze azt mondják, az ember megtalálja a módját, a kapcsolódásnak, akkor is, ha csak hibaüzeneteket szinkronizál, talán a misztikum a lényeg, az, hogy nem érted, vagy mint amikor csak az éles részek érnek hozzád, lerágott csontok, lemaradt toldalék, egy kiszakadt rugó, meg az ürügynek használt harag, vagy hogy patkányok fészkelnek a nyirokcsomókban, és egészében akarsz kivágni egy oda nem illő részt, tűnjön el nyomtalanul, de nem tudod hol kezdj hozzá, mert mindent elborít; az illesztési pontokat, a kapcsolótáblát, a tengerpartokat, simulásokat, helyeket amiket ismerek, meg amiket kitapogatunk a sötétben, mint az erdőket, mint a csonkokat a szem, arcokét, mint amikor azt hiszed jó megfigyelő vagy, de először a részletek, végül minden elfolyik, szeplők meg kérdőjelek, csak a belvíz, meg az éles részek, amikor beleérnek, a gondolatba; ilyenkor a legnehezebb megállni, amikor a hajóid süllyednek, és az ócskaságaid feltelnek sós vízzel; a tüdő, a képzelet, hogy már nem számolja hozzá az ember a nem teljesült kívánságait, meg mások beleszakadt szálkáit, csak emlékszik, hogy ott vannak a bőr alatt, mint a csillagok, hogy minduntalan sebesre kaparod, csillaghasító,  mer’ ami nem hagy nyomot, az nem is fontos, és ami nyomot hagy, az sem, jelentsen ez bármit is, mondjuk egy újabb közhelyet, és hogy akkor majd szétválnak a tengerek; így kéne végződnie, egy határozott bemetszéssel, bukóra nyílni, és húzódni a nézésben, ez mondjuk nem az, ez a traumák tranzitzónája; kitartott szemkontaktus, amíg rángani kezd egy ideg, és akkor jövevényszavakkal helyettesítjük egymást; éjszakáink a légypapírok alatt.
reggelre nehézfémek a bögrédben, nekem meg túl hibásra álmodja magát a mátrixom, mint a cantaloupe, nevezhetnénk így is, mintha egy posványos mediterrán évszak lenne az ébredés utáni csend, hogy csak kotyognak bent a sóhajok, mint egy régi fotel kikopott görgői, és bent ül egy szarvas, és egyenesen a két szeme közé lőni a mondatokat, meg hogy ‘nincs egységes világölő’, jelentsen ez bármit is; kérlek, lépj ki az áramkörömből, szűnjön meg a rövidzárlat, és akkor ez lesz, üvegtégla meg pin up görlök, és a sejtés, hogy valami jelentősnek égett oda a nyoma, mint amikor tudod, hogy be kéne falazni, csak nem vagy rá képes, mer’ pitypang nő az oldalában, ha bever az eső, az egyik ajtó zárva, a másikon meg mindig ugyanaz a metrószerelvény jár át, csak mindig máshogy nevezed, és a kínos nevetések, hogy ez nem az aminek látszik; ez az, aminek látszik, és már túl szűk rám minden árnyék, ezen a ponton meg az ember már nem beszél az üvöltéseiről crescendo, csak a fiókból azokat a kulcsokat, amik sosem nyitottak semmit, beletöri a zárakba, rohadjon rájuk az idő, mert néhány dolog csak hatással bír, de nincs működési elve, ha mindig hiányzik belőle a kizárólagosság, és a sosem végbemenő parancssorok közt persze udvariasságból ott a kérdés néha, hogy fej vagy szív, de igazából mindegy, mert mindkettőbe golyót kéne röpíteni, nem vagyok választható opció, úgyhogy vasárnap lerúgod magadról a szerveimet, azt mondod ez most végleges, kiköltözöl a sejtjeimből, és már nem hallok rólad, csak amikor a szomszédok mondják, hogy láttak itt-ott, hogy valami boltban dolgozol, hogy űrhajós vagy, vagy hogy áttét lettél, és teljesen mindegy; sagen sie, es geht alles prächtig.

hogy bent maradt, az összeakadt vállfák közt, mert a kabátokat ilyenkor az évelő illatok viselik, a gyűrődések közt meg hegymászók kerülgetik a holttesteket a csúcs felé, ez most az, hogy megadom magam az adalékanyagaidnak, meg az időjárási viszonyoknak, most igazából mindegy, ha kialszik az út, meg a jelzőfények, ne kapcsolj át; csak szélcsatorna van.

az istenek nem szoktak mosolyogni.

mint az, amikor hivatkozol valakire az időszámításodban, hogy megvan az előtte, az utána, csak a köz halványodik, a köz nem meghatározó, a köz egy polaroidnyi homályos mosoly meg vicsorgás, ott csak pacsálsz a saját véredben, meg aktképeket festesz büfés szalvétákra, a vonatokon meg majd arra gondolsz, hogy olyan a hajnal, mint a mozdulat, amivel valaki elmos egy letört fülű bögrét, szeretlek, bevonlak fénnyel meg sztaniollal, te elbaszott szar, most ragyoghatsz, meg rúgdoshatnak háláért, apróbetűs rész.
mint az öbölben, a víz elnyalogatja a betontömböket, odaszorítom a fejemet, dicsérj meg, amiért a rendszer része vagyok, hogy része minden elkopott húr meg ízület, az elhasználódás természetessege, meg mint olyan, az emberi természet, az emberi természet nem ilyen, az emberi természet természetellenes, az áradást nem viseli, görcsbe rándult folyó, önkívületben sem akar önmagán kívül kerülni, ezt akarom látni, a tajtékzást, az elvek kifáradását, amikor már nem gondolkozol, azt amikor nincsenek erkölcseid, amikor annyira undorító vagy, hogy az már vonzó, hogy attól válsz emberivé, megközelíthetővé cseresznyés zokniban, ha lehagyod magadról az írásjeleket, érted, kivonod a képletből az embert, és marad a jelenlét, a jelenlét roppanás; ki akarok sétálni az életemből, otthagyni a személyazonosságomat a vámon, és elveszni egy szöuli piacon.

persze, mert szerettem azt a napot, onnan jön a füst, a kisszobából, százkilencvenhét Churchill ül bent bársonyszékben, a többit már magadtól is tudod.
sosem azzal az érezhető bizonyossággal és biztonsággal fixálta ide a vágy, ez másodrangú, molyból vannak a bútorok meg ürességből, és ott lenne a függönyök helye, de nincs mit takargatni, úgyhogy szerdánként felakasztom magam a karnisra, szépek a muskátlik, vágjál le, és akkor kicsit elnézi még, mielőtt kegyelmet gyakorol, vagy legalábbis elhiszi, hogy rajta múlik, de különben reggel hét előtt már elvesznek az embertől mindent, még a meghalás jogát is, utána random szűkülnek rá itt-ott a falak, kenődik, kibuggyan belőlük, törnek a csontjai meg összeforrnak, ha átesik egy ajtón, ablakon, és a táguló tér illúziója vákuumot gyorsul a koponyába; az elragadtatás, mint olyan, tükör egy féreglyukban, ha nem is tetszik, legalább érted, hogy miért van a másik oldalán is ugyanaz. ugyanez.

délibábok, bambi, az órák a konyhában, kattogó lidércek; egy asztalnál minden hívatlan vendég, és a fogaik közt sivatagok ropognak. mondjuk a tél illatára gondolok, a hidegére meg az olvadaséra, meg hogy esték meleg fénnyel, lakástűz, szén-monoxid mérgezés, ez mind benne van, meg hogy túl sok csillagfény, de elnehezíti a tüdőt a korom és a sötét anyag, ahogy sétálsz át a szobákon, mint egy olyan égitest, egy olyan címre, otthon utca nyolc; ide kerülnek a rossz karácsonyfaizzók, a fóbiák meg az artézi vizek, és az, hogy legyintesz, ha medvecsapdába nyúlsz a zoknisfiók helyett.
mesélni arról, hogy volt egy xxl-es mellénye meg gyomorrákja, és a fazon aki csak addig volt elpusztíthatatlan, amíg egy gyorsétterem piszoárjában zokogva próbálta kihugyozni a veseköveit, a dolgok, vagy mint amikor kimondasz valamit és örökérvényű igazsággá válik, így vagyok veled is, meg hogy nyílt sebbe mosolyogni tilos, erre nincs megfelelő immunválasz, ezt most igazából kimondhatnám, csak minek, mindegy, húzzon el a táj a picsába, a tengerek úgy maradnak, minden más öblítésre vár, és már csak a lobogó penész a poharak peremén, meg hogy túl sok wasabi, és megmart tűzfal maradsz meg nyálkahártyasikoltás.

ha itt állsz papucsban, minden égtáj képzeletbeli, az asszimetriánk közepén, panelek, homlokok, és rájuk van vésve, hogy ezt is a nyomor emelte fölénk; mennyboltot meg íveket, ahogy a gerinc pályára áll, évgyűrűkbe tekeredik, ereket rajzol meg domborzatokat a vaktérképeimre, és kitapinthatóvá válsz, álmodom a szöveteidet, azt mondták tökéletes leszel, mint a terméskő, a zűrzavar, és az aritmia, vagy mint a felbosszantott dúvad, amibe gyengédségből nem röpít golyót az ember, mert a saját haragját látja tetszelegni benne.
ez a nap olyan, mint az áradás, patkányokat etetsz a tutajodról, délután meg villamosra szállsz, hogy neonnal és esővel töltsd fel a hegeket, a körutakat, a körömágyat, a berepedt utcák zeg-zugait, csöpög belőlem az akkumulátorsav, ilyen a megkönnyebbülés is, és nézem, hogy a vér, a nyál, a tű meg a gyomor, meg hogy csökken a térfogatod, és valami másé meg addig nő, amíg kiszorít a medredből.
a futószőnyeg az a tisztás, ahová nyugalomért jár, meg konténerben disznófejet főzni, alacsony láng, lassú tisztítótűz, a felhevült öntvények, ne nyúlj hozzá, tépd ki a nyelved, állj egyenesen, artikulálj, hagyd magad, és hamarabb felemészt. a csatornák a házak eldugult légutai, halott mosónők vannak a pincében, meg fertőtlenítőszag, és hiába súrolod az aszfaltot, csontig, a test szennyvíztelep, amin vitorlák nélkül hajózunk, és az árbóckosárból a szív, cápák közé vetné magát, bomló hús cukorkalitkában, egy csésze aljára ülepedő olvadék, és ez is lehetne szabadság; a rétegek összefésülése.

mint leugrani májusba, szakad a nap, a sarkon kisbolt, a lakásban havazik. lassan kiköltözöm mindenből ami nyomaszt; sötétben hordalak le a konténerek mellé; festék és elhalt hámsejtek.
krokodilok laknak a könnycsatornában.
47 hektáron égő erdőtűz vagy.
végtére is, rá lehet unni a dolgok metafizikájára.

vagy mint szekrényajtókat simogatni meg féknyomokat. tudom az összes mozdulatot.
a kötések miatt lehet, szinte kitapintható az inakban, hogy ez most valaki másé, nem szabad akarat, és ellenállok, és tépem ki magamból a csontokat.
végtére is rá lehet unni a dolgok metafizikájára.

vagy hogy a szokottnál erősebb fényű izzót veszel, és meg akarsz nyugodni a bántó melegségében, ez talán hasonlít, mint amikor a napba nézel, aztán bármi másra meg hiába, csak valami trillázás a besült üvegtesten, meg a felismerés, hogy több hely kell a bölcsességfogaknak, ezt nemide.
meg hogy bekapcsolod a rádiót, két adó közé az egyetemes sistergésre, ezt a nyelvet mindenki érti, nem csak beszéli, jobban a csendnél, mégiscsak érzékszervvel befoghatóbb, meg valahogy magyarázhatóbb, hogy vér folyik tőle a füleidből.
vagy a szomszédból kibomló furcsa szag, hogy eresztik ki az üszkös ablakkeretek, a csend, amire nem akarsz gondolni, mert néha azt jelenti, hogy napok óta halottakkal osztozol egy válaszfalon.
a megsavanyodott tej csendje, a gondtalanságé, a nyílt sebek fémességét tapogató nyelvé, a napé egy gyerekrajzon, a szimbolikáé, amit akkor használsz, ha a szó mind csak ballasztanyag, ami kitölt, de nincs mit mondani vele, hogy meteorokat hordasz magaddal, és lyukakat ütnek a kabátzsebedben, a minden mögött csendje, a másodpercek között, villámlásoké, azt kérdezni milyen lehet elpárologni, mint a túlhevült folyadék, ami halmazállapotból vált a semmire, és kicsapódik a falakon, igazából ez a legjobb rész, az üres, a lehet már bármi csendje, a hamutálba nyomott festéké, a ponté ott, ahol jelentőségüket vesztették a kérdőjelek. 

statisztikailag lehetséges, egész úton ez járt a fejemben, meg hogy hányszor lehet ugyanazon elbaszott módszer alapján szétszórt smaltira semmisülni valamiben anélkül, hogy tanulsága legyen, érted, az azonos eszköz, meg az ikermetódus jellemzően kirekeszti az eltérő végkifejleteket, akárhányszor is zárod be könnyelmű optimizmussal a felugró ablakot, ami figyelmeztet, hogy ez a bolygóegyüttállás nem létezik, so sad meg bocs az átvezető komédiát; egy rosszalló felszisszenést sem ér meg sokadjára.
mint az, hogy rászoksz az indonéz szivarra meg a konszolidált káromkodásra, és onnantól mindig karácsonyillat marad a szádban a kiköpött tűlevelek helyén, vagy hogy más meg máshol, de mindeközben is olyasféle naprendszer, aminek a közepén minden megfagy mielőtt még modifikációs hordereje lenne, amúgy a kubizmus is hasonló mértékben öli meg a lelkem, ezt nemide.
haladj, haladj, haladj, már nem kell belenézni, mondhatni eleget láttál a szemfényvesztő álmából, ez egy trükk, hogy holnap ne úgy ébredj, üvegbe segített tekintettel,mint egy partravetett vízi előlény; a kőolaj meg a szervekre tapadva a szavak elsüllyedt tartályhajói után, nyelj rá homokot, meg késeket.
aztán észreveszed, hogy egyre felszabadítóbb ez az érzés.

'láttál már annyira kínos előadást, aminek a végén inkább a vasfüggönyt engedték le?'

üres tér, a radiátoron macskával; ezt most be kéne keretezni, a zárt szélek egyértelműsítik a holt, csak a mit nem, ez örökzöld, mint egy reneszánsz festmény, amit nem akarsz a szalonban látni.
ez olyan érzés lehet, mint határozatlan névelőnek lenni, hogy elméleti síkon nem vagy létező személy, gyakorlatban is csak néha, amikor valahol valaki elnevez az övének, de aztán észbe kap és korrigál. meg az, hogy fakulni. nem úgy, mint a túlhordott ruhák, mert abban van méltóság. úgy, mint az a faszomtudja rongy, amit kurva drágán vettél; aztán bebaszod a szekrénybe, és öt évre elfelejted.
biztosítékot kéne cserélni, vagy most jó lesz, a lakás árnyékos felén maradni, valószínűleg olyan igénytelen növény lennék, aminek fogalma sincs milyen a törődés, csak vice versa vágyik rá, úgyhogy inkább hátha alapon a sötétben is túléli a közömbösséget, tartok egy ilyet a felső polcon. nem tudom miért jutnak eszembe a tulipánok meg a cserépben elnyomott csikkek, meg hogy megöntözöd, ez talán még nem is valódi emlék, mert fogalmam sincs ki vagy, egy homályos mindenki, elektromos kisülés meg gondolat, amiből már előre kivágták a fájdalmas részeket; hogy sosem leszel ott, meg én sem, csak a jelentéktelenségem. legalább csukd be a kurva konyhaablakot, maradnék vacsorára, vagy csak maradnék, vagy csak engedj be, hordj rám földet, nyomd el a csikket, locsolj meg, mintha kibaszott különleges lennék; innen már minden színjáték csak kedvtelés, közönség nélkül.

a foltokat nézed, a szemhéj beázásait csütörtök délután. a csövekben pisztrángok úsznak, hallod a falon át, ahogy a rozsda és a sokmillió apró pikkely összeér; súrlódás egy meszesedő verőérben.
most nem alkalmas, mondod magadnak, olyasmire gondolni, amit szeretsz, ezek csak süketnéma halak a falban, reggelre ott lebegnek az égen, és már nem mondod meg minek a tetemei, csak hogy mennyi roncsfelhő ezen a mindig újraálmodott horizonton; ismétlődő minta egy kifestőben, amihez már minden ecseted túl fekete, hallod a falon át, hogy a túloldalt lecsúszó tenyér vonalai elnagyolt állatmotívumokat rajzolnak ki a tapétán, a napba ugró tigris én vagyok, szén meg forró sárga, füst és hattyúk, ezek csak hattyúk, függönyig nyúlnak, ott kapnak lángra, a tükröződésben, ahol az ablak megkettőzi a hajnalt, felcserélődünk, most a helyeden fekszem, és hallom a falon át, hogy pisztrángokról álmodsz.

a fürdőszobában nyitva maradt a csap, merüljünk, öntse el a víz mindazt, ami otthont ad; a helyet, ahol tárgyak simogatják egymást egyre élettelenebbre.
a színes tapéták túltelítettsége préseli ki a rohadó ablakkereteken a ház izzadtságszagát, a szobából a kiskertre látok, és néha tépek magamból, hogy legalább a húsevőid jóllakjanak, amíg én éhezem.
omlásveszély, ki vagyok táblázva, megállni mindig tilos a lélek útvesztőjében.

és közben szól, hogy

a kéreg alatt minden túl puha, nem vagyok igazi matéria, csak légnem, ha csak lég nem, és el akarom mondani, hogy keserű-rózsaszínt álmodok, aztán a párnám alatt megrágott pirulákkal ébredek, pedig a szilárd testek is túl könnyen sérülnek, nem tudom melyik a rosszabb, hogy az mind vér, az utca végén meg kékre élveznek a szirénák, vagy az előző pillanat, lámpát kapcsolni a folyosón, hogy csak oda jusson rivaldafény, ahová a gyógyult lágyrészeket képzelem, de valójában nincsenek ott; kettes dosszié, a jéghegyek alszanak.

és közben szól, hogy

ez kicsepeg a napból, egy téglával bevert szemüreg csontszilánkpilláin át; mint egy zoetrope felvillanó őzei az út mentén, és a felgyűrt motorháztető, ami alatt a saját bordáimat találom, ahogy ölelik a repceföldeket.

és közben szól, hogy such a lonely day.

nem baj, mert viaszból vannak kiöntve a csontjai, nem fogja meg, ha összemosod a pirosakkal

ez majd lepereg, minden lepereg.

azt mondja lelkileg van összetörve, és én ezt valahogy mindig úgy képzelem, hogy habkarikák vannak a szervei közt darabokban, pár percig éli még a déli dackorszakát, feláll az asztaltól, tenyérrel nyomatékosítja a létezését, bele a lapba, hogy nem baj, lesz majd más, egy századik érzékcsalódás, mind az baszdmeg, és mint egy zsemlekockákból enyhe nyálazással újraragasztott bástya, nekiindul a világnak, a fürdőig jut, ott összegörnyed, hogy nem fog menni, taknyos lesz meg felázik a sós víztől és visszalöttyen magába, mint valami tengernek valami elhamarkodott dagálya, nem úgy gondoltam, hozhatnék egy kanalat, meg tegyem már vissza a csíkos tányérba, hogy lehet ezt egyáltalán kibírni, mondom, hogy ezt igazából sehogy, egyél valami szintetikusat és terülj bele a porcelánkörívek biztonságába,
[tekergek körülötted mint valami elbaszott műhold.]
majd feloldódsz önmagadban, aztán a molekulák már nem akarnak molekulák lenni, és az atomok sem akarnak kötődni semmihez, vagy most mi van, folyékony, kicsit darabos, nem baj, iszonyodik magától, nem tudom miért gondolok most erre a napra, ő is ott volt azon a tetőn, vallani akart, most visszaül és a szemei cölöpökön nyugszanak rá a tulipános abroszra, [bújj el a sirályok elől, és edd a kurva vasárnapi húslevest, mielőtt mindenen otthagyod a vízjeled, amit kinyalsz mise után.]

a betonból issza ki a mondatvégekről lehagyott írásjeleket, perzseli a nyelvét a nyár, vakítanak az esti fényszórók, a parton halvázak, szálkavidék, lápra vágyik, makacs futóhomokra, meg hogy szombatonként lépre csalják, és csak süppedne a föld közepéig, ragacsos méhruhában, takarózni a magmával, reggel meg majd azon kapod, hogy köntös a székre hajítva, és csakazértis a konyhádban nyalogatja a Jupitert.

de szorítani. utolsó pillanat, a leghidegebb naprendszer, az ajtók záródnak. befúrja magát a bőrbe. és beljebb. kúszik a csontokon, rémült vagy, mert minden velőig ér, hevesebbé válik egy elfojtott indulat, már-már vágy, nincs különbség, newton, nyomás, vérbőség, antigravitáció, meg hogy nyughass.

kagylóhéjak sértik fel a térdedet, a kikötőben rakodóhajók süllyednek. semmi sem bírja el az ürességedet, test vagy, ami csak kihúzott fiókokból áll, és várja, hogy beleszórjuk a kincseinket, tejfogakat, mozijegyeket, leszakadt gombokat, söröskupakokat, beszáradt filceket, és boldog vagy az emlékeinkkel, a vackokkal, amikről azt hisszük egy olyan lángoló híd pillérei, amin még átsétálhatunk azokba a múltakba, amik csak ki akarnak égetni magukból, mint a benzinnel átöblített sebeket.

egy légkör nélküli bolygó bérlakásában ül, valaki más köntösében, lehetne a Merkúr, [tökre lehetnél a Merkúr] kifogyva a bájból, de még egy égitest kozmikus méltóságával, megmaradhatnál a magasban. csak valahogy nem.

most bent csend van és a koponya falain zümmög vissza mintha imitálni akarna magának langyos nyáresti neszeket és édesek a szájban a lövegek és a vénák kiterítve pihennek a parton térkép az álmaimhoz egy triázs nővér mosolyog az ablakban csonttörés elvitelre a férfi fűkaszával vágta le az ujjait nem ér el felhő vagyok átvérzett kötés az égen legyél esőtánc; odalenn találkozunk beszivárgok a zöldbe mint a madarak egyazon fraktáldimenzióban ragasztott kék szárnyakkal a bútorokon festékpor meg törött bakelitek kézfejre  csöppent galaxis elkenem hagyom oldódni magam süppedek a textilben amíg szövetszálakon remegő illat leszek amit csak üveghangokkal lehet eljátszani mos'jó így kéne maradni még tizenhét másodpercig örökre vagy mi a fasz.

mint egy visszatérő álom arról, hogy sosem fogod látni az óceánt; és nem is lényeges, elég ha elhiszed, hogy nem fulladnál bele.

áporodott, akár egy rosszul tárolt emlék negatívja augusztusból.
szeretem a bordaíveken sorjázó dunsztosüvegeket, fel sincsenek címkézve, mert már akkor romlott volt bennük minden, amikor el lettek téve az elkövetkezendő, el nem jövő teleinkre. mer' most sokáig csak ez lesz, ez a névtelen hosszú évszak, ami mindig ugyanolyan közömbös, ha a tegnapi időjárásról kérdezed.
jobb-bal, jobb-bal, így működik az ember, az ízületekben már nem hiszek; stilizált kép vagyok.
de milyen otthonosan mozgok a térben, ami mindig önmagát sebzi, amikor sóvárogni kezd. oktaszkópok törik darabokra a részleteimet, állok egy bögrével a nappaliban, a padlón nyers csirkeszívek, és a legmegalázóbb mondataidra gondolok. akárki is vagy, ezek nem az én sérüléseim; hatos dosszié, a jéghegyek vedlése.
szorosabbra húzni a tűzfalakat; a tudat majd intézi a többit, generálja a mindentől távolmaradás hamis algoritmusát; menteni a testet az üresjáratba futó önkéntelen reakcióitól. egységesített légzés, koncentrálj.
és néha erőszakkal sem tud felülírni, ha stand-byra fáradok; a háttérben folyamatosan ott zúg a programod, a processzorom túlmelegedett, a csatlakozóim elégtek, a lelkem ott van beleolvadva egy usb-portba, valakinek ki kellett volna tépnie a konnektorból, vicceket mesélni hexadecimálisban, és sosem nyomtatni új áramköröket, amik ugyanúgy, üvöltve vágynak vissza ebbe a kibaszott emocionális fertőbe.

nem azért, mert én voltam kevés, klimt csókja vagyok baszdmeg; hanem azért, mert sosem tudtam mi a faszt kéne kezdenem klee üres angyalaival; röhögés nélkül kibírni, hogy végül keresztre feszítik magukat egy másik, olcsóbb kliséért.

'kopogj be aztán fuss el vagy nem tudom.'

tehetetlenre fáradni; talán ott már nem vagy jelen, ahol árnyak helyett is minden közönybe nyúlik.
csak tudom, hogy kapaszkodsz a húsba, de nem érzem; nincs súlya a fájnak, itt semmi sem számít pulzusnak ami a sajátomon kívül rossz minőségű hangfelvételekről rezeg vissza a dobhártyán.
de valami egy olyan húrt is tép odabenn, ami nem az enyém; csak mindig emlékezni akarok rá, milyen közelről hallani.

mint amikor a tartógerendák vetemednek; ebben a meghajlott pózban maradni, és talán nem lesz baj, talán nem lesz másik akarat, ami előtt.

csak a roppanás, ami saját magadon csavar keresztül.

kinyitni az ajtót; és bárcsak.
de túlnyomó többségben csak a lépcsők.

eloltjuk a jelzőtüzeket.

ösztönösen tudják, hogy amikor kihunynak a fények, előmerészkedhetnek a vérrögök alól, és csak a sercegést hallod, ahogy ezer ízelt láb rohan az artériákban a szív felé.

talán a szélnek lesz igaza, még tíz mérföld kutyaévekben, ami ennyire távol van, az már nem is tűnik valóságosnak.
húsz lépés, és egy új körte a konyhába.
ha becsukom a szemem, vágyni kezd a sötét a kapcsolóra, de égő villanynál már nem fogja látni azt, amit annyira keres; csak a hajszálerek vörös nyomása, meg dörzsölni ki az álmot, mozogni látni bent, de nem érteni a létezése koreográfiáját. csak ott van, és nem marja ki a só, nem marja ki semmi; az már az ő lakása, legfelső szint, belátni róla az egész lámpatestet.

a cigarettafüst és az ébrenlét viszonya; nem nyitni ablakot, nem törni jeget, fulladni és valaki mást mentegetni közben, aki a jobbodon még ott alszik egy parallel életben, mert nem hallja az öngyújtó kattanását.

és újakat gyújtunk, hogy visszatalálj oda, ahol még nem is jártál.