mint az, amikor hivatkozol valakire az időszámításodban, hogy megvan az előtte, az utána, csak a köz halványodik, a köz nem meghatározó, a köz egy polaroidnyi homályos mosoly meg vicsorgás, ott csak pacsálsz a saját véredben, meg aktképeket festesz büfés szalvétákra, a vonatokon meg majd arra gondolsz, hogy olyan a hajnal, mint a mozdulat, amivel valaki elmos egy letört fülű bögrét, szeretlek, bevonlak fénnyel meg sztaniollal, te elbaszott szar, most ragyoghatsz, meg rúgdoshatnak háláért, apróbetűs rész.
mint az öbölben, a víz elnyalogatja a betontömböket, odaszorítom a fejemet, dicsérj meg, amiért a rendszer része vagyok, hogy része minden elkopott húr meg ízület, az elhasználódás természetessege, meg mint olyan, az emberi természet, az emberi természet nem ilyen, az emberi természet természetellenes, az áradást nem viseli, görcsbe rándult folyó, önkívületben sem akar önmagán kívül kerülni, ezt akarom látni, a tajtékzást, az elvek kifáradását, amikor már nem gondolkozol, azt amikor nincsenek erkölcseid, amikor annyira undorító vagy, hogy az már vonzó, hogy attól válsz emberivé, megközelíthetővé cseresznyés zokniban, ha lehagyod magadról az írásjeleket, érted, kivonod a képletből az embert, és marad a jelenlét, a jelenlét roppanás; ki akarok sétálni az életemből, otthagyni a személyazonosságomat a vámon, és elveszni egy szöuli piacon.