nem remeg, csak dobálja a pixeleit; olyan, mint egy koraesti liezon az előszobában, lángoló pálmafákkal és leanderekkel, de már nincs az a szófordulat, már nincs megfelelője, sem vonásai, csak ez a loft-pokol; a hátramaradó, hatalmasra kopott terek rozsdával és semmivel, és hogy milyen gyenge minden álom, ami visszaütközik a poros üvegfelületekről, és roppan szét a padlón, mint valami rosszul kombinált kompozit anyag, amiben nem tudott semlegesülni a saját esendősége. elmúlik ez is, mint a tudatlanságod gőgje, mint az, amikor túl sok méreg, de gyenge a jellem méltósággal viselni magát; azt, hogy túl sok benned a túl kevés.