a fürdőszobában nyitva maradt a csap, merüljünk, öntse el a víz mindazt, ami otthont ad; a helyet, ahol tárgyak simogatják egymást egyre élettelenebbre.
a színes tapéták túltelítettsége préseli ki a rohadó ablakkereteken a ház izzadtságszagát, a szobából a kiskertre látok, és néha tépek magamból, hogy legalább a húsevőid jóllakjanak, amíg én éhezem.
omlásveszély, ki vagyok táblázva, megállni mindig tilos a lélek útvesztőjében.

és közben szól, hogy

a kéreg alatt minden túl puha, nem vagyok igazi matéria, csak légnem, ha csak lég nem, és el akarom mondani, hogy keserű-rózsaszínt álmodok, aztán a párnám alatt megrágott pirulákkal ébredek, pedig a szilárd testek is túl könnyen sérülnek, nem tudom melyik a rosszabb, hogy az mind vér, az utca végén meg kékre élveznek a szirénák, vagy az előző pillanat, lámpát kapcsolni a folyosón, hogy csak oda jusson rivaldafény, ahová a gyógyult lágyrészeket képzelem, de valójában nincsenek ott; kettes dosszié, a jéghegyek alszanak.

és közben szól, hogy

ez kicsepeg a napból, egy téglával bevert szemüreg csontszilánkpilláin át; mint egy zoetrope felvillanó őzei az út mentén, és a felgyűrt motorháztető, ami alatt a saját bordáimat találom, ahogy ölelik a repceföldeket.

és közben szól, hogy such a lonely day.