lehet-e egyáltalán a test aspektusairól beszélni, bízhatunk-e a test ítélőképességében, vagy bárminek is abbéli képességében, hogy megfelelő ítéletet alkothat a magán kívül álló világról az érzékelés nyomvonalán, tudja-e a test, hogy mit érez, vagy az elme tudja, ösztön-e tudni, figyelmen kívül hagyható-e, a gyomorszáj reagál először, ez egyértelmű, mindig a gyomorszáj rándulása az első, az érzékelés persze torzul más elemek bevonásával, a hatásokban nem szabad bízni, de beszélhetünk-e bármikor is az üresről, üres érzékelés, ha a testet kihagyjuk, ha mindent kihagyunk, és csak a gyomorszáj marad; a gyomorszáj mindenekfeletti, a gyomorszáj pionír, a szív meg az artériák mauzóleuma, és a csiga, a csiga meg a vágy, lassan belepislogni a parázsba, vagy valami szexuális, nem tudom, akartam még valamit a lebegésről, de közben október lett; sárga ballonkabátban táncolsz a ligetben, aztán megöregszel, és leporladsz a csontjaidról, mint az ereikről a levelek.

eltaszítja magától az üdvösséget, mint a tejfogak.
nem tudsz aludni a hegyektől, körbeölelik a szorongást a mellkasodban, mint a sakálok üvöltései a paneleket, a radiátornak dőlve hallgatom a haragod, ahogy átzúg a csöveken, mint egy lebombázott város törmelékei egy jéghideg szülőcsatornán; olyan vagy, mint folyton egy orkánban állni, vagy mintha egy atomrobbanásról indokolatlanul beszúrt gif lennél, kezdet és vég egy rövid térben, és minden megsemmisülés után újra elindulunk, a fenyvesek felé, hogy elmondhasd, mérföldekre vagyunk még a barlangtól, amire azt mondtuk, akár az otthonunk is lehetne; mintha egy elhullott dögből húznánk ki a belsőségeket, hogy legyen egy hely, a mikrónak, meg végtisztességet adni az örökölt csipketerítőknek.

vagy amikor arról beszél, mit jelent az, hogy érintőleges.
a titkaidat hangyasav rajzolja be kitaposott ösvényeknek, vállaktól ágyékig, mer' ilyen vamzer a bőröd, meglátszik rajta minden másoktól eredeztethető mozgási energia, a tej meg folyik végig a konyhapulton, szól még a zene, és távol tartod magad az éles tárgyaktól, alapvetően fel kéne törölni valami citromos szarral, ez adja magát, hogy valami citromos szarral törölsz fel dolgokat, a nyákos matéria csillámló színjátéka a kövön csordogáló fény, meg benne a kiköpött cukorkaszívek, a szeplőkre nincs magyarázat, a madárcsontokat meg majd visszarakom a fiókba, csak ezúttal mélyebbre, hogy többé ne mossa ki az eső; mondanod kéne valamit, de nem történik semmi, csak mosolyogsz, és tovább nézed a mosogatóban vergődő kardhalakat, persze fáradt vagyok, és ez most nem egy olyan történet.

vagy hogy gyújts fel bármit, az árnyéka nem ég el.
talán ezt érezte Ikarosz, a nap vonzásával szemben, és ezt érzi a lepke is, amelyik egyenesen azt a lángot bámulja, amelyik megöli. ezt érzed, amikor a mellkasod megtelik a meggyújtott kandalló fafüstjével, ezt érzed közvetlenül azelőtt, hogy megperzselődsz a dolgoktól, végtére is tökéletlen égéstermék vagy, valami olyasminek a  maradéka, ami a szikrára vágyott, de az elkerülhetetlenre már nem; és csak tehetetlenül viseled magadon a lobbanást.

vagy amikor kivéreztetsz egy vadállatot, ami nem is tudja, hogy megvágták.
és persze a veszély rabja, lenyűgözi minden, ami valami átkozott felé hajtja; sajátos szent kegyelem a keresztcsontok poklában. de a legéhesebb ragadozó is meginog, amikor rájön, hogy ő az elfogyasztani kívánt préda; és akkor végre megtanulja a saját szenvedésének az igazságát.

vagy mint tudni, hogy van egyfajta szeretet, ami sosem kapcsol ki igazán; olyan, mint a szellemfény egy régi színház ablakában.