vagy hogy a szokottnál erősebb fényű izzót veszel, és meg akarsz nyugodni a bántó melegségében, ez talán hasonlít, mint amikor a napba nézel, aztán bármi másra meg hiába, csak valami trillázás a besült üvegtesten, meg a felismerés, hogy több hely kell a bölcsességfogaknak, ezt nemide.
meg hogy bekapcsolod a rádiót, két adó közé az egyetemes sistergésre, ezt a nyelvet mindenki érti, nem csak beszéli, jobban a csendnél, mégiscsak érzékszervvel befoghatóbb, meg valahogy magyarázhatóbb, hogy vér folyik tőle a füleidből.
vagy a szomszédból kibomló furcsa szag, hogy eresztik ki az üszkös ablakkeretek, a csend, amire nem akarsz gondolni, mert néha azt jelenti, hogy napok óta halottakkal osztozol egy válaszfalon.
a megsavanyodott tej csendje, a gondtalanságé, a nyílt sebek fémességét tapogató nyelvé, a napé egy gyerekrajzon, a szimbolikáé, amit akkor használsz, ha a szó mind csak ballasztanyag, ami kitölt, de nincs mit mondani vele, hogy meteorokat hordasz magaddal, és lyukakat ütnek a kabátzsebedben, a minden mögött csendje, a másodpercek között, villámlásoké, azt kérdezni milyen lehet elpárologni, mint a túlhevült folyadék, ami halmazállapotból vált a semmire, és kicsapódik a falakon, igazából ez a legjobb rész, az üres, a lehet már bármi csendje, a hamutálba nyomott festéké, a ponté ott, ahol jelentőségüket vesztették a kérdőjelek.