most bent csend van és a koponya falain zümmög vissza mintha imitálni akarna magának langyos nyáresti neszeket és édesek a szájban a lövegek és a vénák kiterítve pihennek a parton térkép az álmaimhoz egy triázs nővér mosolyog az ablakban csonttörés elvitelre a férfi fűkaszával vágta le az ujjait nem ér el felhő vagyok átvérzett kötés az égen legyél esőtánc; odalenn találkozunk beszivárgok a zöldbe mint a madarak egyazon fraktáldimenzióban ragasztott kék szárnyakkal a bútorokon festékpor meg törött bakelitek kézfejre  csöppent galaxis elkenem hagyom oldódni magam süppedek a textilben amíg szövetszálakon remegő illat leszek amit csak üveghangokkal lehet eljátszani mos'jó így kéne maradni még tizenhét másodpercig örökre vagy mi a fasz.