a foltokat nézed, a szemhéj beázásait csütörtök délután. a csövekben pisztrángok úsznak, hallod a falon át, ahogy a rozsda és a sokmillió apró pikkely összeér; súrlódás egy meszesedő verőérben.
most nem alkalmas, mondod magadnak, olyasmire gondolni, amit szeretsz, ezek csak süketnéma halak a falban, reggelre ott lebegnek az égen, és már nem mondod meg minek a tetemei, csak hogy mennyi roncsfelhő ezen a mindig újraálmodott horizonton; ismétlődő minta egy kifestőben, amihez már minden ecseted túl fekete, hallod a falon át, hogy a túloldalt lecsúszó tenyér vonalai elnagyolt állatmotívumokat rajzolnak ki a tapétán, a napba ugró tigris én vagyok, szén meg forró sárga, füst és hattyúk, ezek csak hattyúk, függönyig nyúlnak, ott kapnak lángra, a tükröződésben, ahol az ablak megkettőzi a hajnalt, felcserélődünk, most a helyeden fekszem, és hallom a falon át, hogy pisztrángokról álmodsz.