persze, mert szerettem azt a napot, onnan jön a füst, a kisszobából, százkilencvenhét Churchill ül bent bársonyszékben, a többit már magadtól is tudod.
sosem azzal az érezhető bizonyossággal és biztonsággal fixálta ide a vágy, ez másodrangú, molyból vannak a bútorok meg ürességből, és ott lenne a függönyök helye, de nincs mit takargatni, úgyhogy szerdánként felakasztom magam a karnisra, szépek a muskátlik, vágjál le, és akkor kicsit elnézi még, mielőtt kegyelmet gyakorol, vagy legalábbis elhiszi, hogy rajta múlik, de különben reggel hét előtt már elvesznek az embertől mindent, még a meghalás jogát is, utána random szűkülnek rá itt-ott a falak, kenődik, kibuggyan belőlük, törnek a csontjai meg összeforrnak, ha átesik egy ajtón, ablakon, és a táguló tér illúziója vákuumot gyorsul a koponyába; az elragadtatás, mint olyan, tükör egy féreglyukban, ha nem is tetszik, legalább érted, hogy miért van a másik oldalán is ugyanaz. ugyanez.
délibábok, bambi, az órák a konyhában, kattogó lidércek; egy asztalnál minden hívatlan vendég, és a fogaik közt sivatagok ropognak. mondjuk a tél illatára gondolok, a hidegére meg az olvadaséra, meg hogy esték meleg fénnyel, lakástűz, szén-monoxid mérgezés, ez mind benne van, meg hogy túl sok csillagfény, de elnehezíti a tüdőt a korom és a sötét anyag, ahogy sétálsz át a szobákon, mint egy olyan égitest, egy olyan címre, otthon utca nyolc; ide kerülnek a rossz karácsonyfaizzók, a fóbiák meg az artézi vizek, és az, hogy legyintesz, ha medvecsapdába nyúlsz a zoknisfiók helyett.
mesélni arról, hogy volt egy xxl-es mellénye meg gyomorrákja, és a fazon aki csak addig volt elpusztíthatatlan, amíg egy gyorsétterem piszoárjában zokogva próbálta kihugyozni a veseköveit, a dolgok, vagy mint amikor kimondasz valamit és örökérvényű igazsággá válik, így vagyok veled is, meg hogy nyílt sebbe mosolyogni tilos, erre nincs megfelelő immunválasz, ezt most igazából kimondhatnám, csak minek, mindegy, húzzon el a táj a picsába, a tengerek úgy maradnak, minden más öblítésre vár, és már csak a lobogó penész a poharak peremén, meg hogy túl sok wasabi, és megmart tűzfal maradsz meg nyálkahártyasikoltás.
ha itt állsz papucsban, minden égtáj képzeletbeli, az asszimetriánk közepén, panelek, homlokok, és rájuk van vésve, hogy ezt is a nyomor emelte fölénk; mennyboltot meg íveket, ahogy a gerinc pályára áll, évgyűrűkbe tekeredik, ereket rajzol meg domborzatokat a vaktérképeimre, és kitapinthatóvá válsz, álmodom a szöveteidet, azt mondták tökéletes leszel, mint a terméskő, a zűrzavar, és az aritmia, vagy mint a felbosszantott dúvad, amibe gyengédségből nem röpít golyót az ember, mert a saját haragját látja tetszelegni benne.
ez a nap olyan, mint az áradás, patkányokat etetsz a tutajodról, délután meg villamosra szállsz, hogy neonnal és esővel töltsd fel a hegeket, a körutakat, a körömágyat, a berepedt utcák zeg-zugait, csöpög belőlem az akkumulátorsav, ilyen a megkönnyebbülés is, és nézem, hogy a vér, a nyál, a tű meg a gyomor, meg hogy csökken a térfogatod, és valami másé meg addig nő, amíg kiszorít a medredből.
a futószőnyeg az a tisztás, ahová nyugalomért jár, meg konténerben disznófejet főzni, alacsony láng, lassú tisztítótűz, a felhevült öntvények, ne nyúlj hozzá, tépd ki a nyelved, állj egyenesen, artikulálj, hagyd magad, és hamarabb felemészt. a csatornák a házak eldugult légutai, halott mosónők vannak a pincében, meg fertőtlenítőszag, és hiába súrolod az aszfaltot, csontig, a test szennyvíztelep, amin vitorlák nélkül hajózunk, és az árbóckosárból a szív, cápák közé vetné magát, bomló hús cukorkalitkában, egy csésze aljára ülepedő olvadék, és ez is lehetne szabadság; a rétegek összefésülése.
