azt mondja lelkileg van összetörve, és én ezt valahogy mindig úgy képzelem, hogy habkarikák vannak a szervei közt darabokban, pár percig éli még a déli dackorszakát, feláll az asztaltól, tenyérrel nyomatékosítja a létezését, bele a lapba, hogy nem baj, lesz majd más, egy századik érzékcsalódás, mind az baszdmeg, és mint egy zsemlekockákból enyhe nyálazással újraragasztott bástya, nekiindul a világnak, a fürdőig jut, ott összegörnyed, hogy nem fog menni, taknyos lesz meg felázik a sós víztől és visszalöttyen magába, mint valami tengernek valami elhamarkodott dagálya, nem úgy gondoltam, hozhatnék egy kanalat, meg tegyem már vissza a csíkos tányérba, hogy lehet ezt egyáltalán kibírni, mondom, hogy ezt igazából sehogy, egyél valami szintetikusat és terülj bele a porcelánkörívek biztonságába,
[tekergek körülötted mint valami elbaszott műhold.]
majd feloldódsz önmagadban, aztán a molekulák már nem akarnak molekulák lenni, és az atomok sem akarnak kötődni semmihez, vagy most mi van, folyékony, kicsit darabos, nem baj, iszonyodik magától, nem tudom miért gondolok most erre a napra, ő is ott volt azon a tetőn, vallani akart, most visszaül és a szemei cölöpökön nyugszanak rá a tulipános abroszra, [bújj el a sirályok elől, és edd a kurva vasárnapi húslevest, mielőtt mindenen otthagyod a vízjeled, amit kinyalsz mise után.]

a betonból issza ki a mondatvégekről lehagyott írásjeleket, perzseli a nyelvét a nyár, vakítanak az esti fényszórók, a parton halvázak, szálkavidék, lápra vágyik, makacs futóhomokra, meg hogy szombatonként lépre csalják, és csak süppedne a föld közepéig, ragacsos méhruhában, takarózni a magmával, reggel meg majd azon kapod, hogy köntös a székre hajítva, és csakazértis a konyhádban nyalogatja a Jupitert.

de szorítani. utolsó pillanat, a leghidegebb naprendszer, az ajtók záródnak. befúrja magát a bőrbe. és beljebb. kúszik a csontokon, rémült vagy, mert minden velőig ér, hevesebbé válik egy elfojtott indulat, már-már vágy, nincs különbség, newton, nyomás, vérbőség, antigravitáció, meg hogy nyughass.

kagylóhéjak sértik fel a térdedet, a kikötőben rakodóhajók süllyednek. semmi sem bírja el az ürességedet, test vagy, ami csak kihúzott fiókokból áll, és várja, hogy beleszórjuk a kincseinket, tejfogakat, mozijegyeket, leszakadt gombokat, söröskupakokat, beszáradt filceket, és boldog vagy az emlékeinkkel, a vackokkal, amikről azt hisszük egy olyan lángoló híd pillérei, amin még átsétálhatunk azokba a múltakba, amik csak ki akarnak égetni magukból, mint a benzinnel átöblített sebeket.

egy légkör nélküli bolygó bérlakásában ül, valaki más köntösében, lehetne a Merkúr, [tökre lehetnél a Merkúr] kifogyva a bájból, de még egy égitest kozmikus méltóságával, megmaradhatnál a magasban. csak valahogy nem.