nemti.

hagyjál, csak a kibaszott tokmánykulcsot keresem.
féreglyukat fúrni; univerzumokat kötni össze.

a bárcsakságuktól olyan elviselhetetlenek a dolgok
alacsony föld körüli pályán.
és megint, és megint, és még utoljára.

túl messzire mentél.

a robotpilóta katapultál,
a vadászgépek löszfalba csapódnak.
kihagyok egy ütemet;

és ezt már nem oldod fel.

fogalmad sincs mi az, tízezernyolcvan percet ülni csendben valaki mellett;

és érteni.

hazavinnélek, mert ugyanúgy szánjuk egymást.

ecce homo, barátaim, basszátok meg.
azt mondják, az igazság felszabadít, de a szar műveknek sosincs méltó epilógusuk. talán állhatna ott a minden végén az, hogy; bocsánat, amiért raboltam az időtöket.

ki vagyok égve; mint a hangjegyek.

most jó élni.
a lámpák alatt ősz van, nyálkás sötét; a cipőmre nyúlós utcák tapadnak, mint a friss bőr, amit holnap újra lenyúzhatsz rólam.

mondjuk még gyerek vagy. kitéped a bogarak lábait, feltöröd a kitinpáncélt, kiszakítod alóla a szárnyakat. aztán nem érted a mozdulatlanságot. szemrehányni, hogy már nem repül, követelni a csonktól, hogy induljon el. rovartűkön végzi az összes; preparált csalódás, felejtsd el. ha megtelt, majd kibaszod az egész gyűjteményt.

majd hozzáigazítod a tévedéseidhez.
bizonyos pontokon túlhaladva, térképen utólagos engedelemmel és valami abszolút semleges színnel jelölve, felerősödik a kényszer; leszállásra. szólj az utasaidnak, hogy ne essenek pánikba, csak ha feltétlenül ragaszkodnak a krónikus kétségbeesésük besűrűsödött momentumainak egyetlen semmi mást nem metsző halmazba összpontosulásának teljes testtel-szellemmel való megéléséhez.
mondhatni, jogotok van a rettegéshez, de jogotok van nem élni ezzel a joggal.
pedig elhatároztad, hogy megvárod a Vezúv kitörését, hogy ’puszta szemmel’ lásd, fehér ruhában; valami gyerekkori álom, a sajátjaimra nem emlékszem, vagy a szabadságot nem tudtam még miben konkretizálni. fehérben főleg, ezt érted. később úgy definiáltam, hogy  radiátormeleg sóletkonzerv a konyhapadlón, benne műanyagkanál,  közben szokod az új albérleted szagát.
még később meg már csak hümmögtem, a miért nemek mellett szóló érveken; mer’ a fehér az kövérít, a Vezúv meg baszik kitörni.

ugyanazokat a köröket rójuk, más-más istenek háta mögött.
villog a motorhiba.
ez a reggel a kedvenc évszakom, sátántangó a konyhában, kimerevített kép vagyok, két kiló krumpli csírázik egy zsákban, rohadó barna lében, mint az ember; a romlás kiférgesedett lápvidéke ez is. meg a wok felpúposodott alja, köpködi le magáról a teflont, mint amikor vedled az elhasznált bőrt, alatta még minden érintetlen és édes fémszagú.

halj meg, nyisd ki a csapot, öblíts.

aztán egy idő után elfelejtesz hazajárni a lakásba, ami még csak nem is az otthonod.
észre sem veszed, ahogy elhajléktalanodsz, utcaszagú leszel és közönyös, mint azok a térkövek, amiket megjegyeztél magadnak, mert volt bennük valami különleges.
a fényviszonyok tévedése, a rosszul időzített felázás, amitől kivehetetlenek a lábnyomok, amiket követnél hazáig.
végül otthagyod valahol a kulcsot, és már nem érdekel, ha belakja valaki más. 

egy vergődő állat vagyok, szépek a rácsok; egy idő után már én magam fogom kívánni őket.

mert el fogod baszni, Bambi.
aztán még sokáig látod Berlin külvárosaiban amikor havazik, ilyen-olyan ürügyekkel mindig beléd botlik majd, és közben végig tudni fogod, hogy valójában nincs is ott.
meg anyut is lelövik, ez spoiler.
télre kivirágzott a penész a dédi eltett befőttjein, addigra ő már nem volt sehol, pedig mondta volna, hogy mert minek szeret  az ember haramiákat, és hogy ne rohangálj meztéláb amúgymeg, ha nem nagy kérés, hidegek a kövek.
álmodban meg majd felajánlanak valami lávaistennek. guvad meg folyik, mint a galamb. a galamb az folyik, ha úgy van.

keresed, de nincs beépítve a not-aus ide a bordák közé valahova. az önmegsemmisítő gomb mellé közvetlenül lehetne, ha az is lenne. de elég amatőr kivitelezési hiba az ember.

reggelente a szomszédos kőfejtőkig járnak az álmaid; olyan gyengéden zúznak szét, hogy észre sem veszed, ahogy millió hasznavehetetlen komponensre bomlasz. a torkodat eltorlaszolják a beomlott szavak, amiket többé már nem mersz elmozdítani a helyükről, megszakad minden összeköttetés a fehérállományban; mélykisülés, neurotikus pornográfia.
elbontanak, és műemlékké nyilvánítják a hűlt helyed.

egy másik test rohan beléd, a tűzfalait ugyanaz a salétrom marja kristályosra;
nézd, milyen különleges vagyok, az áramköreim zárlatosan sisteregnek, elbújhatsz a megolvadt burkolat alá, várni a sortüzet az igazság nevében, de a fegyvereken simuló kezek mozdulatlanok maradnak. hősnek mind gyenge, ölni mind gyáva, döglegyek lepik be a hazugságaink illatos háremét, a szivárgó vérsavóra jönnek; minden sérülés és önáltatás.

varasodnak az elvarratlan szálak.
és feltéped, és azért is újra belevágsz.

olyan mély legyen a seb, amiből az égéstérbe látni; a porladó csontokon folyó szervek szenesedő érhálózatát, a korrodált rézhuzalokat, a széteső kémiai kötéseket, a felismerést, hogy sosem kapsz majd eleget azért, amit elvesztettél.
ez egy élet, ez egy ember, ez egy kurva rossz üzlet, ahol mindig van egy másik prioritást élvező ügyfél.

aztán biztosítékot cserélsz, és egyedül ülsz tovább a vészvillogók vibráló vörös fényében.
mint aki még mindig nem vette észre.

aztán majd meséled, lenn a parton mezítláb, ahogy neked mesélték, mekkora világi nagy átbaszás ez az egész. filléres álmok a homokozóvödörben, meg egymás cipőjébe hányni, és hogy a vakszerencse, vagy a kitartás az, amiben érdemesebb bízni, adj egy szál cigit, és vegyüljünk el, érzem még a zöld tea és a füstölő illatát, valami misztikusnak szánt szarság a pálmafás sötétítőfüggönyök mögött.

egy hete félsüket vagyok, mintha egy akvárium üvegén át torzulna a világ; próbálja az ember egyetértő bólogatással leplezni azt, ami nem jut el. a harmadik pakk cigimet szívom hajnal óta, néha meglocsolom a halott növénygyűjteményem, és többé sosem kapcsolom ki a gépet, ami életben tart. nyolc nyitott ablakon fut az új rögeszmém, aztán majd égő villanynál alszom el, mint aki nem akar tudni már semmit sem a sötétről.

mondhattam volna ezt is. meg hogy eltörtem a csapot a konyhában.

milyen megdöbbentően nincs már önálló személyisége, csak beolvadt egy név mellé, egy ésnek, ő a ’nem utolsó sorban’, önkéntes társulás a jelentéktelenné válásig, add meg magad, add fel magad, valaki vigye el a balhét, ha lőnek ránk a toronyból.
annyira bárgyúra nyalogattuk egymás hiúságát, és olyan magasra másztunk, hogy már az ego vágyott lefelé, a csúcson kell igazán félni az öntudattól, ha visszaköp a tükörből, bele a szádba, emészd újra, mielőtt felemészt az önutálat, ez a földetérés, számoljuk egymás törött csontjait és mosolygunk rajta.
legyen elégtétel azoknak, akiknek fájtunk, hogy fáj. nem lehet minden csak hitelezett bocsánatok leróhatatlan tartozása, életre szóló hátralék a vezeklésből, add meg magad, add fel magad, mindegy,  hogy agyonlőnek-e a toronyból, azok, akik különbnek hiszik magukat a látszólagos elveik mögött lapulva.
mert minden idea csak egy téveszme javított kiadása, egy olyan variáns, amin addig szépülnek a ráöltött rétegek, amíg el nem tudja fedni a saját origóját, azt a megmásíthatatlan, aljas mocskot, ahonnan gyökeredzik.
odáig ássunk.
amíg el nem érjük azt, amiből valójában lettünk, mi, meg a kibaszott elveink.

láttuk a Patkánynyelőt, laterna magica, az első sorban ültünk. a vásznon minden visszautalás egy előző életre; tegnap. ma leveszed a sampont a felső polcról egy idegennek, aki alacsonyabban van, mint az ingerküszöböd, aztán cigarettákat ejtesz a kádba, ahogy a régi parázsból gyújtanál újabb szálra, ez a visszacsatlakozási pont a pillanat mulandóságához. válassz egy istent, válassz egy kifogást, mondd, hogy nem én vagyok, mert én nem leszek, hajnaltól nyirkos ruhában mentsvára a semminek, ami a mosttal oldja ki, a tapintatlant, szándékos szóhasználat; egy tenyér fénymásolt csontvázában a törésvonalak összefüggéstelensége. az inger az irányadó, de a torony nem veszi fel a jelet. tegyél fel új lemezt, gyújtom a lámpát, töröld meg a lencsét, cseréljünk üveglapot, és már senki sem mondja meg, mi volt az előző jelenet.

és mi a legsötétebb zeitgeber, ami még megroppanthatja a cirkadiánt?

mindenki csak egy a sok közül.

valami tetőn feküdtünk, a Herkules alatt, és azt mondta, hogy majd akkor érsz az aljára, amikor már annyira fáj, hogy nem fáj semmi. és mehetsz lángoló papírcsónakon a Valhallába, baszdmeg.

majd beveted árnyékkal.

azt mondják az ősrobbanásból maradt ránk az interferencia, a recsegés, amikor csatornát váltasz, oda, ahol nem én olvasom fel a nap híreit. de valójában bennem reccsen meg valami, azt sugározza minden adó, ahogy visszaverődik egy sóhaj a műholdakról.

aztán hazaérünk ebbe a gyengédségbe, kurva anyád, ez minden alkalomhoz illik, a szebbik tányérokkal teríts, nincs belőlük két egyforma, tudom, hogy kiborít.

feltöltötték vízzel a rendszert, csorogtam benn a radiátorcsövekben, mint egy nyálkagomba, kapaszkodni sodrás ellen a protoplazmába, ami alkot. huzatos voltál, talán kibontották belőled az ablakokat. a takarófóliát már te magad tépted szét. örökös vacogás a vacsoraasztalnál.

olvadó gleccserekben ébredni;
a pattogó idegrostok mint a párna kárfülkéiben felhalmozott oromhó,
átszűrik a függönyökbe ülepedett nikotint.
nem fény már, sárgaláz, mire eljut a test szöveteihez.
hajótörött egy matracon, Normandia partjainál, vér meg hányás,
a negyedik cigaretta már csak illúzió, a nyugalomé,
de túlfeszül a bőr alatt a gerinc csontvitorlája.

az öntudatra hasadás vonszol át a székre,
a koordinálatlan mozgás, a fuldoklás szépsége,
gázrugót kéne cserélni.
üresjáratban tart a sziszegés, mint a korbácsra vedlett kígyóké,
akik nem mernek szembeköpni a mérgükkel;
a jellem hiánya nem enged emelkedni.

dél van, talán még kiválthatom magam innen.
nem érek semmit, de ezerszer meg fogok fizetni érte.
a szabálytalanul lerakott terméskövek zugaiban,
körömszakadtáig kaparom a földet,
metaforák abortuszra.

elkéstem a gondolattal, most majd megint rólad,
és bánom, hogy néha nem látod magad az én szememmel.

egyenletesen haladva, két sávban tépem le a bőrt,
itt majd villamosok járnak húskötélpályán,
minden utas egy kidolgozatlan alteregó,
egy-egy elmaradt élet üvöltő csonkja,
és a karakter a megallókkal torzul,
ahogy összeolvadnak a vágyak és szétválnak fájdalmakká,
a fonákon vagyok,
egy szórakozottan feldobott érme hátoldalán,
csak egy véletlenre bízott döntés; nem az ember.

meztelenül nyel el, kanális a felszabdalt szaruhártyán,
ott bűzlök majd hónapokig a könnycsatornában,
mire felszínre szivattyúz egy olyan álom,
ami öntudatlan ingert küld az agyba, arról,
mennyire igazi is lehettem volna;
valaki más iszapos hordaléka egy kihűlt takaró alatt.

kiszámolt ritmusban ránt vissza a szem,
megforgat az üregében,
ez még egy svenknyi kötődés, aztán szakad,
wipe-cut,
kezdődik és végződik a nap,
ugyanazokba az oldódó hajszálerekbe oltva.
egy pillanatra elveszhet még a világ.
az ideghártya homályos kátyúiból
visszalöknek majd a magukra maradt dioptriák.
aztán az ablakban macskák.

taktust vált, kulcs a zárban, és magára csukja a csendet.

egy csomag curry a dohányzóasztalon, a soha meg nem száradó lazúrhoz tapadva. mint egy doboz Ironbeer-ben vergődő légy, az összetartozás is kegyetlenség, azt nézed az olajos lencséken át; későn exponálsz, már vége van.

beragadni a képmutatás rögeszméjébe, és minden tiszta pillanatban elhinni, hogy többet nem ránthat vissza ugyanabba a sötétbe, aminek minden mozzanata egy liftaknában izolált hazugság vonzó, de üres kivetülése; aztán mégis önként leereszkedni és megvakulni érte.

felettem is csak por és 27,4 méter.

gyomorszájon rúgnak, és közben simogatják a fejed.

mintha anyu szedné szemöldökcsipesszel az üvegszilánkokat az alkaromból.

magam után fütyülök az utcán.