olvadó gleccserekben ébredni;
a pattogó idegrostok mint a párna kárfülkéiben felhalmozott oromhó,
átszűrik a függönyökbe ülepedett nikotint.
nem fény már, sárgaláz, mire eljut a test szöveteihez.
hajótörött egy matracon, Normandia partjainál, vér meg hányás,
a negyedik cigaretta már csak illúzió, a nyugalomé,
de túlfeszül a bőr alatt a gerinc csontvitorlája.

az öntudatra hasadás vonszol át a székre,
a koordinálatlan mozgás, a fuldoklás szépsége,
gázrugót kéne cserélni.
üresjáratban tart a sziszegés, mint a korbácsra vedlett kígyóké,
akik nem mernek szembeköpni a mérgükkel;
a jellem hiánya nem enged emelkedni.

dél van, talán még kiválthatom magam innen.
nem érek semmit, de ezerszer meg fogok fizetni érte.
a szabálytalanul lerakott terméskövek zugaiban,
körömszakadtáig kaparom a földet,
metaforák abortuszra.

elkéstem a gondolattal, most majd megint rólad,
és bánom, hogy néha nem látod magad az én szememmel.

egyenletesen haladva, két sávban tépem le a bőrt,
itt majd villamosok járnak húskötélpályán,
minden utas egy kidolgozatlan alteregó,
egy-egy elmaradt élet üvöltő csonkja,
és a karakter a megallókkal torzul,
ahogy összeolvadnak a vágyak és szétválnak fájdalmakká,
a fonákon vagyok,
egy szórakozottan feldobott érme hátoldalán,
csak egy véletlenre bízott döntés; nem az ember.

meztelenül nyel el, kanális a felszabdalt szaruhártyán,
ott bűzlök majd hónapokig a könnycsatornában,
mire felszínre szivattyúz egy olyan álom,
ami öntudatlan ingert küld az agyba, arról,
mennyire igazi is lehettem volna;
valaki más iszapos hordaléka egy kihűlt takaró alatt.