milyen megdöbbentően nincs már önálló személyisége, csak beolvadt egy név mellé, egy ésnek, ő a ’nem utolsó sorban’, önkéntes társulás a jelentéktelenné válásig, add meg magad, add fel magad, valaki vigye el a balhét, ha lőnek ránk a toronyból.
annyira bárgyúra nyalogattuk egymás hiúságát, és olyan magasra másztunk, hogy már az ego vágyott lefelé, a csúcson kell igazán félni az öntudattól, ha visszaköp a tükörből, bele a szádba, emészd újra, mielőtt felemészt az önutálat, ez a földetérés, számoljuk egymás törött csontjait és mosolygunk rajta.
legyen elégtétel azoknak, akiknek fájtunk, hogy fáj. nem lehet minden csak hitelezett bocsánatok leróhatatlan tartozása, életre szóló hátralék a vezeklésből, add meg magad, add fel magad, mindegy,  hogy agyonlőnek-e a toronyból, azok, akik különbnek hiszik magukat a látszólagos elveik mögött lapulva.
mert minden idea csak egy téveszme javított kiadása, egy olyan variáns, amin addig szépülnek a ráöltött rétegek, amíg el nem tudja fedni a saját origóját, azt a megmásíthatatlan, aljas mocskot, ahonnan gyökeredzik.
odáig ássunk.
amíg el nem érjük azt, amiből valójában lettünk, mi, meg a kibaszott elveink.