reggelente a szomszédos kőfejtőkig járnak az álmaid; olyan gyengéden zúznak szét, hogy észre sem veszed, ahogy millió hasznavehetetlen komponensre bomlasz. a torkodat eltorlaszolják a beomlott szavak, amiket többé már nem mersz elmozdítani a helyükről, megszakad minden összeköttetés a fehérállományban; mélykisülés, neurotikus pornográfia.
elbontanak, és műemlékké nyilvánítják a hűlt helyed.

egy másik test rohan beléd, a tűzfalait ugyanaz a salétrom marja kristályosra;
nézd, milyen különleges vagyok, az áramköreim zárlatosan sisteregnek, elbújhatsz a megolvadt burkolat alá, várni a sortüzet az igazság nevében, de a fegyvereken simuló kezek mozdulatlanok maradnak. hősnek mind gyenge, ölni mind gyáva, döglegyek lepik be a hazugságaink illatos háremét, a szivárgó vérsavóra jönnek; minden sérülés és önáltatás.

varasodnak az elvarratlan szálak.
és feltéped, és azért is újra belevágsz.

olyan mély legyen a seb, amiből az égéstérbe látni; a porladó csontokon folyó szervek szenesedő érhálózatát, a korrodált rézhuzalokat, a széteső kémiai kötéseket, a felismerést, hogy sosem kapsz majd eleget azért, amit elvesztettél.
ez egy élet, ez egy ember, ez egy kurva rossz üzlet, ahol mindig van egy másik prioritást élvező ügyfél.

aztán biztosítékot cserélsz, és egyedül ülsz tovább a vészvillogók vibráló vörös fényében.
mint aki még mindig nem vette észre.