lyuk van a helyén; szétmálló téglákkal és sóbálványokkal töltöm ki azt a térig tátongót, de nem használ, a kurva életbe, állok a liftben, és az akna zuhan belém.
litost.
csonthéjas vagyok, amit elroppant a legkisebb szél.
belül sós, talán tengerforma.
kilőttem magamra az összes rakétát.
hidden.
a fotelből pont rá(m)látni, ott soha nem ül senki; pedig ebben az évszakban onnan a legfényesebbek a konstellációm hibái, meg talán most felhúzott redőnynél látszik leginkább, mennyire elveszítek minden csatát, és végül mindig az van, hogy basszameg, én még mindig ugyanazt érzem, hiába árnyékoltak le.
nem, ezt mondjuk szabad szemmel nem.
hogy olyan vagyok, mint valami szunnyadó vulkán kint az űrben, érted; bennem még nem hűlt le a sötét anyag.
tökmindegy.
talán csak távolabb kéne tartanom magamtól a részecskéimet; hogy sose alkossanak újra egészet a folyton érző félből.
so.
olyan könnyű lett volna falhozbaszni a hegedűt amíg kerestem a dallamot az illatra a fejemben valami türkiz-intravena aztán csak piszkáltam a húrokat mint aki túl finnyás a tiszta hangokra meg hogy ez a reggel amúgy is megint olyan törékeny hogy csak érintőlegesen mertem tetten meg ébren érni benne és aztán talán valahol magamat is útban a boltba mer' most még a szövetek is úgy fájnak mintha napok óta csak üveghangokat játszanának rajtuk.
aztán véletlenül vettem valami laktózmenteset.
oh, so pure.
mint az a filmtekercs apa régi gépében.
mint amikor nem álmodsz többet.
mint amikor törik az üveg.
mint amikor közvetlenül a csontot ütik.
nagyobbatálmodott.
magzatpózban feküdtünk a kútgyűrűkben.
odalenn minden kiszáradt, nyákká verődött fekete port köhögsz az arcomba, hogy pardon a szavak helyett, az odafent meg azt a színvonalat hivatott képviselni, amit nem érünk majd el ilyen szar vödrökkel, ha megfordul a gravitáció.
az a hunyorgó vérhólyag a nap lesz, nyugtával dicséri magát gyomorforgató-vörösekig mélyülő tompafényben; ha maradsz vacsorára, kifényesítem a lopott evőeszközöket, nagyzolásból, és a rosszul ötvözött ócskafémek puha összecsörrenésében, képzeld magad királynak, legyél hússá elevenedett tucatisten, vagy valami mondvacsinált bárgyúszent, földi helytartója a legegzaktabb nincsnek;
glóriát a fejed fölé, glóriát a nyakad köré.
deakkorfénytkapott.
a dolgok természetükből adódóan fogékonyak a pusztulásra. nem teljes megsemmisülésig; exhibicionizmusig.
mint amikor egy sorsára hagyott épület kifordítja magát, hogy lásd, hol korrodálnak az emlékei, hol kezdte ki a penész a belelélegzett időt, hol rohadt szét minden ajtócsukódása; akarja, hogy a nyílt sebeiben nyúlkálj mosdatlanul, mert élvezed, mert ő is, ahogy dörzsöli utánad a sót, és közben a saját nevét sikoltozza.
néha elhagyom magam, hogy aztán titokban találkozgassunk. szakadékokban, liftaknákban, beomlott bányajáratokban; minél sötétebb helyeken, annál egyenlőbbek vagyunk, és az egyenlővé váló anyagok mindig újralángolnak az azonos szégyeneikre vágyaikra döbbenésben.
mosódó arcéleket keresni a határkérgi rendszer fertőtlenített tereiben; nem vagyunk jelen, itt nincs jelen senki, csak a szálaitól megfosztott, súly nélküli hang, az a csend, amelyik legfőképpen azt a kezet akarja letépni szeretni, amelyik simogatja; de csak bokáig mer feldörgölőzni a vérszomja.
a tavasz, az persze egész más.
so.
persze a gépek is ugyanolyan megbízhatatlanok, mint az emberek, érted, ennyi elektromos vacak közt olyan könnyen előfordul, apróbetűs tétel a véletlen számláján, hogy valahol egy nappaliban bekapcsolva marad valami, ami mindent lát, és mindent hall.
és nincsenek erkölcsei.
'mentén.
húzod magad után a saját bőrödet.
árnyékig rágtak,
most csak fényre sötétedő lenyomat vagy,
rendezetlen ízületekről málló hús,
baritsárga szkafanderben,
egy hanyag sejtés, ami tartozik valamihez, ami nincs.
lejárt a mandátumod, ez már a kivéreztetés.
a körvonalaidat keresed,
kapcsolódási pontot az objektumhoz.
a testhez, aminek a kísérőholdja voltál,
sisakba loccsant aggyal
egy belobbant matracon,
mint egy teremtőerő nélküli bolygóisten;
ami a saját létezésében sem hisz.
shortnessofbreath.
csak legyen ott egy tó, amibe belesétálhatok a verandáról; amikor nehezebbek a szavak a neutroncsillagoknál.
daytoday.
jó reggelt, te állat. az éjjeliszekrényen a vízkő peremet ült magának a pohárban; álomfogónak használom, a macska már fanyalogva kiitta belőle a részét. kicsit jobb már, ez most én vagyok; holdnak nézem a kislámpát, és eltűnésig halványulok az ablakpárkányon. holnap újra.
#41.
egy rossz fog szuvas segélykiáltása vagy; folyton támadóállásban.
én meg egy dinitrogén-oxiddal teli tehervagon, ami meglengeti a fehér zászlót, és inkább lekapcsolja magát a szerelvényről. úristen, mennyire nem érted baszdmeg.
so.
mint a kád, amit először töltenek színültig. aztán csak úgy hagyják belehűlni a vizet, mielőtt kihúzzák a dugót.
so.
nem élni a redőnyfelhúzás jogával; a kiszemcsésedő sötétben a dolgok hiánya is csak egy folyton romló állapot, amihez kénytelen hozzászokni a szemed.
so.
és milyen ostoba szerkezet az ember, aki csak feltételekből ért, de közben gyűlöli azt, akinek meg akar felelni, és gyűlöli önmagát, amiért.
oldest trick.
megkérdezte, mit vinnék magammal egy lakatlan szigetre.
azt válaszoltam, hogy minden bizonnyal a szemüvegem.
nevetett. aztán erősködött, hogy vegyem le.
és akkor egy festmény olcsó reprodukciójává változott az arca; mint Munch ezredszer újranyomott Madonnája, egy rossz minőségű vászonképen.
és azóta sem tudom, hogy kijutott-e valaha abból a homályból, amibe akkor kérte, hogy lökjem bele.
spleen.
semmi extra; mintha többé már nem lenne lelked, csak a meglékelt test helyzetjelent egy üres mélygarázsból.
blitzt.
ülni egy tetőn, hajnal van, olvad az árnyékod a lámpasorok alatt. isten hozott a háta mögött; megkérnénk Marikát, a megfelelőségi munkatársat, hogy fáradjon az ügyfélszolgálati pulthoz.
köszönjük.
thehangedman.
vegyél egy nagy levegőt, így kezdődik minden; egy ámulatba eséssel, csiklandós léghólyagokkal, meg az óratorony masszív ütései alatt a sejtek finom rezonanciájával, ahogy elönti őket a túl hirtelen elszabadult vér, és valahogy minden átszelídül ebbe az óvatos, imperialista erőszakosságba, kellemesen sajog a mellkas, bizsergősre szűkül a gyomor, a lábakat elbocsátja a gravitáció, leküzdhetetlenül szédül bele a fej az ismeretlen kemikáliákba; itt hasad át a tudat a spektrumon, egy másik felépülésért sóvárgó világba.
[ ]
aztán állsz a számodra fennkölt pillanatban, megállíthatatlan vagy, ott az ajtó, feltéped és beszélni kezdesz, de nincs ott senki, csak az álmaid befűthetetlen belmagassága, onnan én már nem jutok ki élve; az utolsó kapcsolja le a villanyt az ingerközpontban.
úgyis lefut ugyanaz a paralízis, és majd rásütik a homlokodra;
hatásköre: nincs, nem is volt.