azt mondtad, hogy legalább én ne legyek olyan hülye, mint te, és ne hagyjak magam után elszalasztott alkalmakat. lehettem volna lékhalász Jakutföldön, még az is könnyedebb létformának tűnik, mint folyton abba futni, hogy felülírnak, és végül az egész életem egy elszalasztott alkalom, egy elhamarkodott happening, ahol senkit sem érdekel a kibaszott dress code.

ha valamit nem akarsz nézni, váltsál csatornát, ott az ajtó, ki lehet sétálni, vegyél egy buszjegyet.

engem el sem vittek volna a Taigetoszig, hanem még helyben agyonlőnek.

mindenki valaminek a roncsa.

minden zuhanás vége; földet ér, és elindul a boltba zsemléért.

well played.

lőpor vagy, meg kortizolmosoly.

mondjuk maradnék ebben a katatón állapotban, ahol minden fal online, és élőben közvetíti a semmit, azt ahogy nem jutok át, de hogy minden rendben, és most bent kéne égnem, ebben a kurva lakásban, aztán megkérdezném, hogy veled mi újság, és még ha sohasem érkezne rá válasz sem gondolnék semmi rosszra, csak rád hagynám, mint egy értelmetlen némafilm a némafilmre, hogy nincs narratíva.

Aztán előveszed nagyapád csontfűrészét a tálalószekrényből, és mérlegelsz, mit faraghatsz le ahhoz, hogy még hasonlíts magadra, de már ne kelljen magyarázkodnod érte, hogy nem vagy olyan, amilyennek álmodtak. Nem nagy ügy, nincs érzéstelenítés; közben majd harapod valaki más vállát.

tulajdonképpen úgy kezdődött, hogy azt hazudtad füst ment a szemedbe; és nem mentünk többet arra a játszótérre. sokat néztük a Magvetőnél a nőt, ahogy magában beszél, és azt mondtad mi nem leszünk ilyenek; mindenkit a magány karcol fel, már akkor több sebből vérzett az életünk. tíz évvel később a Szív utcai lakás galériájáról köptük le az isteneket;

még tíz év múlva kiírod magad a történetből.

és nekem csak nagyon hülye emlékeim maradtak rólad, hogy műanyag pisztollyal lövöldözöl a Margitszigeten, hogy kigrammozod a kurva macskatápot, aztán rájössz, hogy évek óta nincs is macskád, hogy összefüggést keresel, hogy magadat keresed, hogy közel akarsz kerülni, de nem tudsz, de nem engednek, hogy szabadulnál, de hiába dugsz meg bárkit, még mindig ugyanazt az egy illatot érzed, hogy már irigyled a nőt a Magvetőnél, irigyled azt, akinek maradt még egyáltalán mondanivalója.

csókollak, menj a picsába.

ugyanazon a frekvencián, amin a másodpercmutatók is addig pörögnek, amíg utol nem érik egymást, mint a rákos sejtek, és a kék festék a beomló homlokzaton, minden összeér, minden ikerház; egyik lakatlanabb, mint a másik.

egyszerre vagyok díszlet, statiszta, és díszvendég a páholyban, és már csak egy szinkronhangra várok, ami üvölt helyettem, azokban a pillanatokban, amikor annyira közel érek magamhoz, hogy undorodjam tőled.

'mint tüdőlövést kapni egy visszacsapó íjból, fél méterről, vákuumban.'

nyitva vagyok, lökd be a rozsdát.
még fut az illesztőprogramom, bár valószínűleg elavult a rendszeredhez; tízes hibakód.
the device cannot start.
a hardverkonfiguráción múlik, azon, hogy az eszközkezelőd felismeri-e a harántcsíkolt izomrostok cselekvési algoritmusát.

infinite loop, bentragadtál. engem sem támaszt már semmi, hibás a programkód.
a fürdőkád szélén, a hamutartóból állapítom meg a létezésem ciklikusan ismétlődő tényét;
úgy telik meg, ahogy én ürülök.

4 láb és 8,5 inch nyomtávolság, és a rossz vér a kapillárisokban.
mindig azt hiszem havazott, pedig csak a játszótér homokja az, esti fényben, és talán augusztusban.

a nap, amikor azért nem ölöd meg magad, mert két év garancia van az új matracodra.

és nem kap el, mert szereti hallgatni, ahogy törnek a csontok.

ebben már nincs halál, feloldódik a cukorral.
kettővel iszod, gondolom, az tipikus lenne,
mint később majd keresni a belevegyült régi ízeket,
egy soha elő nem vett bögrében.

tulajdonképpen minden hamutartó.
behajítani a csikkeket a planetáriumba;
through open passageways. 

ólom a test, nehézelem, bent már sejtméreg,
kint állja a korróziót, meg a radioaktivitást;
csak a bordákon a kitapintott repedés,
erre még emlékszem,
ott nem nyelődik el a gamma-sugárzás.

kettő óra tizennégy perc.
megszokásból vered periodikusan az ajtóba a fejed.
lassulsz, aztán a lassulás is megáll.
a mozdulatlanság támasztja most az összes galaxist,
csend meg illat;
akkréciós korong egy központi égitest körül.

1,4 naptömeg alatt
lesz élet a gravitációs összeomlás után.
tíz a tizenkettediken gauss.
ennyi kell majd, ahhoz a mágneses térhez,
amitől még pulzárnak számítasz.

lehetsz a csepp, leszek a lövedék.

túl hosszú éjszaka.
minden fájdalomreceptor aktív.
és visszamész, és ott maradsz, és belefagysz.
here, half a world away.
ugyanaz a remegés, más pólus.
az utolsó szál már csak beleég.
nem ér el, nem rezonálsz.
mint egy robbanni soha el nem akaró repeszgránát.
és kívánod a hipotermiát,
vagy hogy 110 gramm trotil tépjen szét belülről.

mindenhol fázom; utolsó jelenet.
csak vicceltél, lent állsz a ház előtt.
de nem merek kinézni, mi van, ha mégsem.
és ráhúzom a redőnyöket az elbaszott életemre.
lehet, hogy már mindig öblítő és magányszagom lesz,
mint azoknak az embereknek, akiktől viszolygom.
hallom szarni a patkányt a ketrecben,
talán őt is el kéne engednem, akaratlanul is
túl intim lett a viszonyunk.
agresszív formája vagyunk a kényszerű kötődésnek.
szenvedő alany/I, szenvedő alany/II.

passzív vagyok, tégy velem bármit.
és csak a végén mondd el, mi volt a biztonsági szó.

őrizgetni egy alkalmi ruhát, olyan alkalmakra, amikre el sem mennél.

odaképzelni magad meztelenül egy repülőgéphangárba.
nincsenek érzékszerveid, nincs világ, és többé ne legyen; csak fókuszüresség, csak impulzuselmaradás. csak az összeszaladt szemhéjak, ahogy mögöttük kétségbeesetten fárasztják az agyat; letapadt portrék, konstans mozdulatok. elképzeled, hogy nem létezel; kettőre zársz, és kiüresedsz; és a rozsdás túlfolyó sem enged már csordulni.

mint amikor évekig bámulod valaki hátát a sötétben, és nem érted, miért nem lehetsz neki az, aki ő lehetne neked. aztán kifutja magát az érzés. fejvesztve, mintha lángoló épület lennél. pedig az emlékeid közt még, elszenesedve szeretnéd az arcát, valahol egy kiégett bérlakásban.

végül is, mindben van valami alantas, ez is csak védekező mechanizmus, ami undorrá gyarapodik; ahogy iszik a pohárból, vagy ahogy vonaglik rajtad, ahogy kimondja a nevedet, ahogy hajtja ki a véredet, ahogy még beszélnél, de nincs már közönséged, és az összes becsesebb testrész az oroszlán szájában marad, minden csak cigarettafüst, némi vízfesték, és homályos panoráma, lookin’ for me, i’m a pink sunset, elmosódott látlelet a puha rocsolódásról, de ez még csak a külcsín, ennél tovább nem jöhetsz, belül repednek a csontok, szakadnak az izmok, az inak, a szövetek, csak a látványt tartósítsd, ami összefog, a kontúrokat; peronokat, egy nappalit, egy kocsmát, parkolót, tetőt, tópartot és tömbházakat, a tereket amik összenyomtak és bekereteztek, preparálhatod a sziluetteket, nem érdekel, ha örökké formaldehid szagom lesz, csak ne gyere be, mert kaleidoszkóp vagyok, amiből minden színes vackot megfújtak, és minden tükröt leköptek hidrogén-fluoriddal.

kilencedik emelet, tizenhetes ajtó. azt hiszed, ha látsz valakit meztelenül, közelebb vagy hozzá, mint az isten. kettő óra ötvenhat perc. megpattan az üvegtest, és te nem érzel semmit. csak, hogy október van.

talán csak rossz helyen vagy, rossz térben, rossz időben; olvadó célpont a jégen. 
bent maradt a vérkeringésben, mindig hajnal, mindig ugyanaz a motorzúgás.
és most lehetsz a kibaszott kígyó, ami a saját farkába.

mint amikor kilazult térkőre lépsz; egyszerre süpped meg és emelkedik fel, hogy végül kétségbeesetten vissza akarjon loccsanni a középszerű kis mocsarába. mert ott már állampolgár.
de ki a fészekből, rá a hátizsákot, hogy szevasz, if you don't know where you're going, any road will take you there, és várni, hogy elindul, nézni a szívmelengető bizonytalanságot a toporgásban, az kudarc. arra van szánva, el van ítélve, nincs belekalkulálva, hogy akkor most melyik jelenet, melyik forgatókönyv hiányában.

a Szív utcában volt a lakása, lehányhatsz a galériáról, ha akarsz, a második elvonója után ültünk a kifeküdt matracon, abszintot ivott egy bögréből, amiben közvetlenül előtte instant levest főzött, és nem mosta el két történés között, egypatronos csoda, és a semmibe lőtt a műanyag pisztolyával, valami nőről beszélt, mindig valami nőről beszélt, de nem élte túl egyiket sem.
szakad a part, de mindegy, ezt a tengert már úgyis láttam.
mindenki a maga poklából keresi a kiutat, mások poklán egyenesen át, csak meg kell nyálazni és már meg is szelídítetted, nem, nem akarok állat lenni, ez csak matéria, szilárd tömeg, amiből tárgyiasodunk. nem több, csak test lesz, test leszel, corpus humani, szövetek divíziója. önmagában indifferens. aztán érint, érintesz, hogy jelentőséget adj neki, nem túl sok sikerrel, valami még mindig hiányzik. üreges belül. kietlen vidék, kiegyensúlyozatlan szisztéma. csak visszajáró vendég vagy, csillapít éhséget, de nem ad otthont.
értette, de nem akarta beengedni, a különbséget, csak egy árnyalat választja el egymástól a kettőt, mondjuk színvak volt, érezni meg mindig túl részeg, vagy túl kába, talán éppen ezért, szóval újratöltött, röptében baszni meg a zöld tündért, és nem kötődni soha semmihez, ez a szabadság, hiszed, és röhögsz magadon a rács túloldalán.