a Szív utcában volt a lakása, lehányhatsz a galériáról, ha akarsz, a második elvonója után ültünk a kifeküdt matracon, abszintot ivott egy bögréből, amiben közvetlenül előtte instant levest főzött, és nem mosta el két történés között, egypatronos csoda, és a semmibe lőtt a műanyag pisztolyával, valami nőről beszélt, mindig valami nőről beszélt, de nem élte túl egyiket sem.
szakad a part, de mindegy, ezt a tengert már úgyis láttam.
mindenki a maga poklából keresi a kiutat, mások poklán egyenesen át, csak meg kell nyálazni és már meg is szelídítetted, nem, nem akarok állat lenni, ez csak matéria, szilárd tömeg, amiből tárgyiasodunk. nem több, csak test lesz, test leszel, corpus humani, szövetek divíziója. önmagában indifferens. aztán érint, érintesz, hogy jelentőséget adj neki, nem túl sok sikerrel, valami még mindig hiányzik. üreges belül. kietlen vidék, kiegyensúlyozatlan szisztéma. csak visszajáró vendég vagy, csillapít éhséget, de nem ad otthont.
értette, de nem akarta beengedni, a különbséget, csak egy árnyalat választja el egymástól a kettőt, mondjuk színvak volt, érezni meg mindig túl részeg, vagy túl kába, talán éppen ezért, szóval újratöltött, röptében baszni meg a zöld tündért, és nem kötődni soha semmihez, ez a szabadság, hiszed, és röhögsz magadon a rács túloldalán.