végül is, mindben van valami alantas, ez is csak védekező mechanizmus, ami undorrá gyarapodik; ahogy iszik a pohárból, vagy ahogy vonaglik rajtad, ahogy kimondja a nevedet, ahogy hajtja ki a véredet, ahogy még beszélnél, de nincs már közönséged, és az összes becsesebb testrész az oroszlán szájában marad, minden csak cigarettafüst, némi vízfesték, és homályos panoráma, lookin’ for me, i’m a pink sunset, elmosódott látlelet a puha rocsolódásról, de ez még csak a külcsín, ennél tovább nem jöhetsz, belül repednek a csontok, szakadnak az izmok, az inak, a szövetek, csak a látványt tartósítsd, ami összefog, a kontúrokat; peronokat, egy nappalit, egy kocsmát, parkolót, tetőt, tópartot és tömbházakat, a tereket amik összenyomtak és bekereteztek, preparálhatod a sziluetteket, nem érdekel, ha örökké formaldehid szagom lesz, csak ne gyere be, mert kaleidoszkóp vagyok, amiből minden színes vackot megfújtak, és minden tükröt leköptek hidrogén-fluoriddal.