Azt mondtam nem lehet mindenkin segíteni, te meg azt, hogy vegyünk anyádnak delfines gyertyát, aztán valami templomba akartál menni, csak a csicsa miatt, mert a vallást azt te is ugyanúgy megveted, de hogy a hülye perselybe csak bele kéne dobni valamit, cukorkát vagy éles lőszereket; és itt kezdtek kirajzolódni a nézetbeli különbségeink, és itt kezdődött a szemcsésedés, a rétegek átkarcolódása egymáson, innen már megbízhatatlan a kép, az megvan, hogy mennék, de még mindig rágod a testemet, mindenem nyálszagú, levedzenek a sebek, meg keverednek a mintáink, és még időben ki kellett volna érezned az undoromat; az undorért hálásnak kell lenni bambi, mert azt jelenti, hogy láttad valaminek az igazi természetét, aztán a szemétledobón át, bent marad a zuhanás, hét emelet, óceán, meg hogy visszamászom a tűzlétrán, azt mondtad tudsz úszni, hiszen esténként pasziánszozol a kádban, és csak a tériszony miatt nem ugrottál, nincs összefüggés, meg nincs is fürdőkádad, ez még a veszélytelenebb hazugságaid közé tartozik, viszont már okot adhatott volna aggódni, annyi minden okot adhatott volna, mindegy, vegyük meg anyádnak azt a kurva gyertyát, az ilyet nem is anya szülte, ezt csak később, mikor leégett a szomszéd ház, hordták ki a szenes testeket és azt mondtad nincsen közöd hozzá, aztán ültél mellettem a körhintán, csak egy másik menetben, és megint valami idegennek válaszolgattál, milyen olcsó vagy basszameg, ez sokszor eszembe jut, meg az is, hogy az igazságaink mindig rohadt szomorúak, mint az, hogy nem vagy kiváltság, csak egy kibaszott komplexuscsődület, a telhetetlen ego, meg a betapaszthatatlan lékek, a lélek meg hét lakat alatt egy elsüllyedt halászhajón, és persze klasszikus értelemben véve nem megdöbbentő, hogy az ember benéz a semmi alá, és nem talál ott semmit, mer' én sem találtam, meg hogy vacsora két személyre, amire majd megint nem úszol fel, aztán eszembe jutsz a tavaszról, nem erről, hanem hogy milyen rohadt sötét tud lenni, utálom ezt a várost mer' kiszorítod mindenből a fényt, ütközésig szívod a cigarettát, rohansz fel a hegyre, rózsaszín húskampókon rángatsz magad után, ez nem az Olümposz bazmeg, aztán meg visszalöksz, és húzol, és vissza, és megint, és közben az istenek a fülembe sugdossák az októbert, milyen gyönyörű évszak, bevéreznek az őszirózsafélék, látszik a képeken, pont ott, ahol állnod kéne a tájban, de nem áll ott senki, és már nem arról van szó, hogy mennyi mindent rosszul, hanem hogy minek, mindegy, csak a bálnákra vigyázz, gyönyörűbbek nálunk, rohadt fércműveknél, mert gondolatban mi még mindig azon vitatkozunk, hogy ki kinek a faszát vitte el kézben sopronig, és útközben én sem vettem észre a fepüffedt dögöket a vízen, hogy felülfertőznek, ringass el, nem vágyom semmire, csak keringek a véredben, mint az a sok szarság, oxigén, trombociták, sóder meg vérsejtek, ott vagyok az összes csatornában, behálózlak, simogatom a krokodilokat, és majdhogynem szimmetrikus vagyok a krónikus fájdalommal, nem tudom, majd megszoksz, vagy valami, mint a vadvirágok sikolyait az út mentén, ez most lehetne valami kibaszott mély, de nem akarok mondani vele semmit, megrohadt a retek a konyhában, meg amúgy is már rég beomlottak a hallójárataid, mint a hangyavárak, gyújtsuk fel, nincs is jelentősége, a turbolyákról van szó, meg hogy lucfenyőt ültetsz a balkonládába és sosem nő meg, és sosem leszel boldog, meg hogy azt mondod, ha lenne egy borneói törpe elefántom, gyakrabban nyitnád rám az ajtót, persze ez is hazugság, nem tudom ki találta ki a felhőket, ezen gondolkodtam amikor jöttél, izzadtságszag meg a szégyentelenséged, valamiért még mindig érzem, bár rossz a kronológiai sorrend, mondjuk idővel úgysem emlékszem majd mi volt előbb, a szén vagy a nyomás, a gyémántok a bálnák gyomrában, a liftaknában szétdobált dossziék, hogy mindent elárasztott a víz, befolyt a panelek alá, és most penészedsz, vagy korallzátonnyá változol, nem tudom, vagy csak a rézrozsda a huzalaidon, amiken álmomban folyton fennakadok, rézcsípés, ugyanarról van szó, mint amikor egy hűvös este egy másik ember szilárd súlya nyomódik az oldaladba, és a halandóság tehetetlensége meg a törékeny tárgyszerűség találkozik, és néhány dolog egymásra gyakorolt hatása ilyenkor végtelen ideig tart, és mint egy borzasztóan megírt, de szépen eljátszott történetben, nem tudod, hogy amúgy kívánod-e a végét, habár úgysem jön el; csak egyszerűen megint felébredsz majd egy másik reggel.