Megáll az ablaknál, kifelé süpped, és dünnyög valamit arról, hogy délután majd levest főz, egyre kintebbnek látszik, és félek, hogy összetöröm, ha most kicsinyes módon hozzávágok egy kerékkulcsot, még mindig süpped, nem távolodik, csak süpped, mintha lassított felvételben, vízszintesen zuhanna, bele a város sokkal inkább vertikálisan, mint horizontálisan köd-körbe-hányt semmilyenségébe, nekicsapódik a tévétoronynak és atomjaira szakad, már nincs is igazán állaga, ahogy ott áll a konyhában, rendíthetetlenül, mint valami takonyszerű masszává szopogatott puhatestű, akarok belé lelket vágni, illesztőfűrésszel, és kocsikulccsal az arcára karcolni a megbánást, a vissza nem térő alkalmakért; el vagyunk szalasztva szivi, úgyhogy baszd meg a levesed.