vagy mint amikor már az előszóban megöljük a főszereplőt, és a többi 347 oldal nem szól semmiről, csak a narrátor kínos nevetgéléséről, meg a műbőr csikorgásáról. sebeinkről délben, csikkek a parkolóban. folyok át a táblázatokon, a fogak helyén tátongó lyukak, a kezedben aknafedelek meg virágcsokrok. azt mondod Szofinak hívják, mint a macskákat, vagy valami ilyesmi, amúgy nem számít, egy idő után az ember úgyis elkezd mindenkit más nők nevén nevezni, aztán meg már azt sem, imperszonális traumakötés, érted, mer' a névmásoknak legalább nincsen arcuk, ami mellé társíthatnád a szorongást, vagy azt, hogy néhányan a saját maguk iránt érzett gyűlöletet képesek csak igazán szeretni.