a fotelből pont rá(m)látni, ott soha nem ül senki; pedig ebben az évszakban onnan a legfényesebbek a konstellációm hibái, meg talán most felhúzott redőnynél  látszik leginkább, mennyire elveszítek minden csatát, és végül mindig az van, hogy basszameg, én még mindig ugyanazt érzem, hiába árnyékoltak le.
nem, ezt mondjuk szabad szemmel nem.
hogy olyan vagyok, mint valami szunnyadó vulkán kint az űrben, érted; bennem még nem hűlt le a sötét anyag.
tökmindegy.
talán csak távolabb kéne tartanom magamtól a részecskéimet; hogy sose alkossanak újra egészet a folyton érző félből.