lebenyek és kérgek gyűrődnek, a hippokampuszban megfolyt arcodat röpítik az idegpályák, ahogy elnyomom az utolsó cigarettám, kiugrasz az ablakon és sosem érsz földet;
felszippantanak az utcai lámpák, milliónyi robajló reflektor, süket fényszóró, villódzó neoncső és elárvult halogén izzó, minden lángokban áll, olvasztótégely az egész város, egy sikoltó stroboszkóp, egy folyton guberáló, forró világítószerv, viszi a hátán az összes fényt, mint egy óriásira nőtt, lobogó szentjánosbogár; cipeli magával a kibaszott fotonjaidat, ezek az utcák dögszagúra emlékezett puszták perzselő betonból, gyúlékony vázak, füstölgő szobák, minden csak tekintélyes belmagasság, üresség gyertyafényben, és a kíváncsian fürkésző ujjak a semmi végén, hiába keresnek már rutinból a romok alatt.