lapszéleken felejtelek, néha, kétdimenziós csatornáiban a szívnek, amin csomókban folynak át a ragacsos esti fények, törékeny, műanyag bordákkal állok a téren, és a szenzorok feladják az érezni akarást, félrehord a mosolya, aztán zokogunk bent a meleg húgyszagban, és másodperceket veszítek belőled, ötperces álmok futnak a szivárványhártya mozivásznán, öt perc múlva az arca mögött már csak kráterek ülnek, kráterek és konstansok, a látóideg peremén vesztegelsz, ő egy madame, aki zokog a meleg húgyszagban, vesztegelek, vagy vesztegetlek, az emlékek piroslámpás negyedében, vörösen izzó szatén-szalon ahol álarcos álom-aktok lógnak a csillárokon, én nem tudok csak-testeket megkívánni, gyűlölhetnél, mint egy szüntelen tikktakkoló naptárszörnyet, ami időt zabál, és végtelen napokat inhalál a tüdődből, megfeszülsz a test és a lélek között, és vákuum-tereket érzek-és-rohanok át benned, de itt már hamisak a decibelek, és magasak a frekvenciák, egy elbaszott metafora vagyok, egy hajtómű nélküli repülőgép, és lehetnél, egy semmibe futó kifutó-pálya, amin kifutnék, ha tudnám, ki vagyok, vagyok-e én is valaki, nem egy folyton-csak-lehetett-volna, ő egy madame, aki zokog a meleg húgyszagban, nézlek és fájok, belefájom magam a csontjaidba; minden rózsaszín, rózsaszín és formaldehid-szagú.

minden úgy van: mintha volna.