oda megyünk majd, ahol csak térdig érnek a napkutyák, és kordnadrágos bohócok hajkurásznak kockává rémített mosolyokat, ócska transzparensek lógnak majd a fejünk fölött vékony villanydrótokon; "Szürcsöljön egy trackback-nyi magányt!" hirdetik büszke neonkáoszukba fúlva a lúgvörös éjszakák, üdv a Talált-Tárgyak-Osztályán drágám, kormos seggű, monokinis lányok szolgálnak fel olcsó, butikos-sört, és bizarr ízű koktélokat téglakarikával díszített ólompohárban, egen, hányásig ihatjuk a moszkvai ribancot, naftalin-szagú csókokkal közhellyé aprítva a pillanat sóhajtásnyi varázsát, amíg testek, testek, mindenütt csak kibaszott testek ömlenek felénk: csontok, szervek, szűk velúrban. éljen a kifacsart lét, őrült-szép szerelmes szavakat duruzsolva cirógatjuk majd egymás minden rákzabálta sejtjét, fáradt olajat turkálok a szemedből, míg csendben kortyolod a cigarettám hátramaradt füstjét, és soha, de soha többé nem mondjuk már ki, milyen borzasztóan unok mindent ami te vagy, és milyen borzasztóan unsz mindent, ami én.

ücsöröghetnénk valami koszos kis planéta rommá kacagott játszóterén a vattacukorszagban.
te napalmot kortyolnál, és én már nem féltenélek semmitől.

istenről diskurálunk a frekvencia-párás matracon, kóbor rádióhullámokat számolunk, ahogy csenddé olvadnak a szánkban, határérték vagy, törttel törtté osztható, az oszthatatlan semmiben. bámulunk egy órát, aztán már csak az üresen villogó számlapot, digitál-zajtól serceg az éjszaka; radioaktív váltóáramodba  fulladok.