bálványozlak, csak el nem hiszlek, mert ahhoz nem vagy elég ésszerűtlen.
így vagyunk rendíthetetlenül és reménytelenül belerohadva egymás biztonságra specializált húsába, és várjuk, hogy kicsírázzon a temegén homályos hártya-városában a lombik-boldogság, a materializált örökké: a sematizált semmi.
szemérmetlen szerelemvitrin a lélek, egymást kioltó vágyak posványa, és mi fétiseket gyúrunk bele, ahogy ülünk a szerelemszagban, mint a test erotikus-belső-nyomorát izolált előkelőségnek hallucináló narkomán, fojtó csenddé csömörlünk, ideglázas impulzusokká, át sem lépve többé az egymás küszöbét, fekszünk a süketséggel társalgó mólón, és hagyjuk, hogy ragacsos heroint fecskendezzen belénk az elmúlás.

egy rakás hasznavehetetlen una-lim-lom, érdeklődést fel nem keltő, és valami elmúlás-szagút sejtő redőkkel a testén, nyomokban valamikori szépségét, vagy annak vágykeltő látszatát hempergi ronggyá, az összejátszott lepedő-romokban.

az a fajta teljesség-érzés, tudod, amikor a magát féktelenné nyújtó nyárba hajolva pixelessé válunk, ahogy a hátunkat bizsergető aszfalt bódult-melege kiül a nyelvünk hegyére, sóhajnak-lenni.