mint leugrani májusba, szakad a nap, a sarkon kisbolt, a lakásban havazik. lassan kiköltözöm mindenből ami nyomaszt; sötétben hordalak le a konténerek mellé; festék és elhalt hámsejtek.
krokodilok laknak a könnycsatornában.
47 hektáron égő erdőtűz vagy.
végtére is, rá lehet unni a dolgok metafizikájára.

vagy mint szekrényajtókat simogatni meg féknyomokat. tudom az összes mozdulatot.
a kötések miatt lehet, szinte kitapintható az inakban, hogy ez most valaki másé, nem szabad akarat, és ellenállok, és tépem ki magamból a csontokat.
végtére is rá lehet unni a dolgok metafizikájára.

vagy hogy a szokottnál erősebb fényű izzót veszel, és meg akarsz nyugodni a bántó melegségében, ez talán hasonlít, mint amikor a napba nézel, aztán bármi másra meg hiába, csak valami trillázás a besült üvegtesten, meg a felismerés, hogy több hely kell a bölcsességfogaknak, ezt nemide.
meg hogy bekapcsolod a rádiót, két adó közé az egyetemes sistergésre, ezt a nyelvet mindenki érti, nem csak beszéli, jobban a csendnél, mégiscsak érzékszervvel befoghatóbb, meg valahogy magyarázhatóbb, hogy vér folyik tőle a füleidből.
vagy a szomszédból kibomló furcsa szag, hogy eresztik ki az üszkös ablakkeretek, a csend, amire nem akarsz gondolni, mert néha azt jelenti, hogy napok óta halottakkal osztozol egy válaszfalon.
a megsavanyodott tej csendje, a gondtalanságé, a nyílt sebek fémességét tapogató nyelvé, a napé egy gyerekrajzon, a szimbolikáé, amit akkor használsz, ha a szó mind csak ballasztanyag, ami kitölt, de nincs mit mondani vele, hogy meteorokat hordasz magaddal, és lyukakat ütnek a kabátzsebedben, a minden mögött csendje, a másodpercek között, villámlásoké, azt kérdezni milyen lehet elpárologni, mint a túlhevült folyadék, ami halmazállapotból vált a semmire, és kicsapódik a falakon, igazából ez a legjobb rész, az üres, a lehet már bármi csendje, a hamutálba nyomott festéké, a ponté ott, ahol jelentőségüket vesztették a kérdőjelek. 

statisztikailag lehetséges, egész úton ez járt a fejemben, meg hogy hányszor lehet ugyanazon elbaszott módszer alapján szétszórt smaltira semmisülni valamiben anélkül, hogy tanulsága legyen, érted, az azonos eszköz, meg az ikermetódus jellemzően kirekeszti az eltérő végkifejleteket, akárhányszor is zárod be könnyelmű optimizmussal a felugró ablakot, ami figyelmeztet, hogy ez a bolygóegyüttállás nem létezik, so sad meg bocs az átvezető komédiát; egy rosszalló felszisszenést sem ér meg sokadjára.
mint az, hogy rászoksz az indonéz szivarra meg a konszolidált káromkodásra, és onnantól mindig karácsonyillat marad a szádban a kiköpött tűlevelek helyén, vagy hogy más meg máshol, de mindeközben is olyasféle naprendszer, aminek a közepén minden megfagy mielőtt még modifikációs hordereje lenne, amúgy a kubizmus is hasonló mértékben öli meg a lelkem, ezt nemide.
haladj, haladj, haladj, már nem kell belenézni, mondhatni eleget láttál a szemfényvesztő álmából, ez egy trükk, hogy holnap ne úgy ébredj, üvegbe segített tekintettel,mint egy partravetett vízi előlény; a kőolaj meg a szervekre tapadva a szavak elsüllyedt tartályhajói után, nyelj rá homokot, meg késeket.
aztán észreveszed, hogy egyre felszabadítóbb ez az érzés.