'láttál már annyira kínos előadást, aminek a végén inkább a vasfüggönyt engedték le?'

üres tér, a radiátoron macskával; ezt most be kéne keretezni, a zárt szélek egyértelműsítik a holt, csak a mit nem, ez örökzöld, mint egy reneszánsz festmény, amit nem akarsz a szalonban látni.
ez olyan érzés lehet, mint határozatlan névelőnek lenni, hogy elméleti síkon nem vagy létező személy, gyakorlatban is csak néha, amikor valahol valaki elnevez az övének, de aztán észbe kap és korrigál. meg az, hogy fakulni. nem úgy, mint a túlhordott ruhák, mert abban van méltóság. úgy, mint az a faszomtudja rongy, amit kurva drágán vettél; aztán bebaszod a szekrénybe, és öt évre elfelejted.
biztosítékot kéne cserélni, vagy most jó lesz, a lakás árnyékos felén maradni, valószínűleg olyan igénytelen növény lennék, aminek fogalma sincs milyen a törődés, csak vice versa vágyik rá, úgyhogy inkább hátha alapon a sötétben is túléli a közömbösséget, tartok egy ilyet a felső polcon. nem tudom miért jutnak eszembe a tulipánok meg a cserépben elnyomott csikkek, meg hogy megöntözöd, ez talán még nem is valódi emlék, mert fogalmam sincs ki vagy, egy homályos mindenki, elektromos kisülés meg gondolat, amiből már előre kivágták a fájdalmas részeket; hogy sosem leszel ott, meg én sem, csak a jelentéktelenségem. legalább csukd be a kurva konyhaablakot, maradnék vacsorára, vagy csak maradnék, vagy csak engedj be, hordj rám földet, nyomd el a csikket, locsolj meg, mintha kibaszott különleges lennék; innen már minden színjáték csak kedvtelés, közönség nélkül.

a foltokat nézed, a szemhéj beázásait csütörtök délután. a csövekben pisztrángok úsznak, hallod a falon át, ahogy a rozsda és a sokmillió apró pikkely összeér; súrlódás egy meszesedő verőérben.
most nem alkalmas, mondod magadnak, olyasmire gondolni, amit szeretsz, ezek csak süketnéma halak a falban, reggelre ott lebegnek az égen, és már nem mondod meg minek a tetemei, csak hogy mennyi roncsfelhő ezen a mindig újraálmodott horizonton; ismétlődő minta egy kifestőben, amihez már minden ecseted túl fekete, hallod a falon át, hogy a túloldalt lecsúszó tenyér vonalai elnagyolt állatmotívumokat rajzolnak ki a tapétán, a napba ugró tigris én vagyok, szén meg forró sárga, füst és hattyúk, ezek csak hattyúk, függönyig nyúlnak, ott kapnak lángra, a tükröződésben, ahol az ablak megkettőzi a hajnalt, felcserélődünk, most a helyeden fekszem, és hallom a falon át, hogy pisztrángokról álmodsz.