kínszalagszakad, térdből rogy négyfelé, és az a rohadt magnó megreked, "cry me a fucking river bitch", szolidan szűkölnek a szájban a békésre rágott kötőtűfejek; egy vagy közülük, talán pont az a nagy vörös voltál, zsebre vágható, felrobbant nap-kollázs, festett műanyagból, karakán acél-testen, ami minden elhamarkodott mozdulatnál csontig a combba bökött flegmán, és én azóta folyton csak elélvezek elvérzek, mint egy lelőtt tacskó, sok kicsi lelőtt tacskó, de nem is értem már, azt a rongyokban dajkált puritán pláza-romantikát, amitől reggelente ösztönösen eltörik a paplan alatt, ugyanaz a két bordám, ami mindig csak a leghülyébb mesékben akart hinni.

bizsu akarok lenni abban a széles kirakatban.

szeszélyeket váltogatni lehet, át valami más, kevésbé durcás kiskölyköktől ricsaj-szabdalta helyre gyávaságból, és rögeszméből csakazértsem, de bele még beleülünk, merevebben mintha állnánk, ki nem, de jót magunkért mindenképpen, ha lehet, ebben a torziós, ingadozó-sémacsendben, egy tömbbel arrébb, szavakkal takarózó hullák lennénk, újságpapír-görcsben, villanykörtével a szánkban, hogy ne pisszeghessük le egymást a harmadikról, mert megfenekleni jobb, mint később meg soha, és most amúgy is minden rendben, csak aztán kizökkent, vagy zökkenek már magamtól is kitalálok, köszönöm, húzza maga után a saját kis zátonyát, és lassú szinkronban felírja a falra, hogy 'nincsen semmi baj', zsírkréta-mosolyokat erőltet rám, majd becsapja utánam a forgóajtót, a nyugalmam sértődötten belenyal egy átrobogó szélvédőbe, kiút kéne, vagy te kellenél, ha egy tömbbel arrébb lennénk azok, akik nem vagyunk, innen már magamtól is kitalálok, köszönöm.

nem alszom, mert kénszagú özvegyemberek fekszik össze halállal a párnám.

a fotelban alszom, és néha meghalok.