ugyanazokat a köröket rójuk, más-más istenek háta mögött.
villog a motorhiba.
ez a reggel a kedvenc évszakom, sátántangó a konyhában, kimerevített kép vagyok, két kiló krumpli csírázik egy zsákban, rohadó barna lében, mint az ember; a romlás kiférgesedett lápvidéke ez is. meg a wok felpúposodott alja, köpködi le magáról a teflont, mint amikor vedled az elhasznált bőrt, alatta még minden érintetlen és édes fémszagú.

halj meg, nyisd ki a csapot, öblíts.

aztán egy idő után elfelejtesz hazajárni a lakásba, ami még csak nem is az otthonod.
észre sem veszed, ahogy elhajléktalanodsz, utcaszagú leszel és közönyös, mint azok a térkövek, amiket megjegyeztél magadnak, mert volt bennük valami különleges.
a fényviszonyok tévedése, a rosszul időzített felázás, amitől kivehetetlenek a lábnyomok, amiket követnél hazáig.
végül otthagyod valahol a kulcsot, és már nem érdekel, ha belakja valaki más. 

egy vergődő állat vagyok, szépek a rácsok; egy idő után már én magam fogom kívánni őket.