mert el fogod baszni, Bambi.
aztán még sokáig látod Berlin külvárosaiban amikor havazik, ilyen-olyan ürügyekkel mindig beléd botlik majd, és közben végig tudni fogod, hogy valójában nincs is ott.
meg anyut is lelövik, ez spoiler.
télre kivirágzott a penész a dédi eltett befőttjein, addigra ő már nem volt sehol, pedig mondta volna, hogy mert minek szeret  az ember haramiákat, és hogy ne rohangálj meztéláb amúgymeg, ha nem nagy kérés, hidegek a kövek.
álmodban meg majd felajánlanak valami lávaistennek. guvad meg folyik, mint a galamb. a galamb az folyik, ha úgy van.

keresed, de nincs beépítve a not-aus ide a bordák közé valahova. az önmegsemmisítő gomb mellé közvetlenül lehetne, ha az is lenne. de elég amatőr kivitelezési hiba az ember.

reggelente a szomszédos kőfejtőkig járnak az álmaid; olyan gyengéden zúznak szét, hogy észre sem veszed, ahogy millió hasznavehetetlen komponensre bomlasz. a torkodat eltorlaszolják a beomlott szavak, amiket többé már nem mersz elmozdítani a helyükről, megszakad minden összeköttetés a fehérállományban; mélykisülés, neurotikus pornográfia.
elbontanak, és műemlékké nyilvánítják a hűlt helyed.

egy másik test rohan beléd, a tűzfalait ugyanaz a salétrom marja kristályosra;
nézd, milyen különleges vagyok, az áramköreim zárlatosan sisteregnek, elbújhatsz a megolvadt burkolat alá, várni a sortüzet az igazság nevében, de a fegyvereken simuló kezek mozdulatlanok maradnak. hősnek mind gyenge, ölni mind gyáva, döglegyek lepik be a hazugságaink illatos háremét, a szivárgó vérsavóra jönnek; minden sérülés és önáltatás.

varasodnak az elvarratlan szálak.
és feltéped, és azért is újra belevágsz.

olyan mély legyen a seb, amiből az égéstérbe látni; a porladó csontokon folyó szervek szenesedő érhálózatát, a korrodált rézhuzalokat, a széteső kémiai kötéseket, a felismerést, hogy sosem kapsz majd eleget azért, amit elvesztettél.
ez egy élet, ez egy ember, ez egy kurva rossz üzlet, ahol mindig van egy másik prioritást élvező ügyfél.

aztán biztosítékot cserélsz, és egyedül ülsz tovább a vészvillogók vibráló vörös fényében.
mint aki még mindig nem vette észre.

aztán majd meséled, lenn a parton mezítláb, ahogy neked mesélték, mekkora világi nagy átbaszás ez az egész. filléres álmok a homokozóvödörben, meg egymás cipőjébe hányni, és hogy a vakszerencse, vagy a kitartás az, amiben érdemesebb bízni, adj egy szál cigit, és vegyüljünk el, érzem még a zöld tea és a füstölő illatát, valami misztikusnak szánt szarság a pálmafás sötétítőfüggönyök mögött.

egy hete félsüket vagyok, mintha egy akvárium üvegén át torzulna a világ; próbálja az ember egyetértő bólogatással leplezni azt, ami nem jut el. a harmadik pakk cigimet szívom hajnal óta, néha meglocsolom a halott növénygyűjteményem, és többé sosem kapcsolom ki a gépet, ami életben tart. nyolc nyitott ablakon fut az új rögeszmém, aztán majd égő villanynál alszom el, mint aki nem akar tudni már semmit sem a sötétről.

mondhattam volna ezt is. meg hogy eltörtem a csapot a konyhában.