most jó élni.
a lámpák alatt ősz van, nyálkás sötét; a cipőmre nyúlós utcák tapadnak, mint a friss bőr, amit holnap újra lenyúzhatsz rólam.

mondjuk még gyerek vagy. kitéped a bogarak lábait, feltöröd a kitinpáncélt, kiszakítod alóla a szárnyakat. aztán nem érted a mozdulatlanságot. szemrehányni, hogy már nem repül, követelni a csonktól, hogy induljon el. rovartűkön végzi az összes; preparált csalódás, felejtsd el. ha megtelt, majd kibaszod az egész gyűjteményt.

majd hozzáigazítod a tévedéseidhez.
bizonyos pontokon túlhaladva, térképen utólagos engedelemmel és valami abszolút semleges színnel jelölve, felerősödik a kényszer; leszállásra. szólj az utasaidnak, hogy ne essenek pánikba, csak ha feltétlenül ragaszkodnak a krónikus kétségbeesésük besűrűsödött momentumainak egyetlen semmi mást nem metsző halmazba összpontosulásának teljes testtel-szellemmel való megéléséhez.
mondhatni, jogotok van a rettegéshez, de jogotok van nem élni ezzel a joggal.
pedig elhatároztad, hogy megvárod a Vezúv kitörését, hogy ’puszta szemmel’ lásd, fehér ruhában; valami gyerekkori álom, a sajátjaimra nem emlékszem, vagy a szabadságot nem tudtam még miben konkretizálni. fehérben főleg, ezt érted. később úgy definiáltam, hogy  radiátormeleg sóletkonzerv a konyhapadlón, benne műanyagkanál,  közben szokod az új albérleted szagát.
még később meg már csak hümmögtem, a miért nemek mellett szóló érveken; mer’ a fehér az kövérít, a Vezúv meg baszik kitörni.