majd hozzáigazítod a tévedéseidhez.
bizonyos pontokon túlhaladva, térképen utólagos engedelemmel és valami abszolút semleges színnel jelölve, felerősödik a kényszer; leszállásra. szólj az utasaidnak, hogy ne essenek pánikba, csak ha feltétlenül ragaszkodnak a krónikus kétségbeesésük besűrűsödött momentumainak egyetlen semmi mást nem metsző halmazba összpontosulásának teljes testtel-szellemmel való megéléséhez.
mondhatni, jogotok van a rettegéshez, de jogotok van nem élni ezzel a joggal.
pedig elhatároztad, hogy megvárod a Vezúv kitörését, hogy ’puszta szemmel’ lásd, fehér ruhában; valami gyerekkori álom, a sajátjaimra nem emlékszem, vagy a szabadságot nem tudtam még miben konkretizálni. fehérben főleg, ezt érted. később úgy definiáltam, hogy  radiátormeleg sóletkonzerv a konyhapadlón, benne műanyagkanál,  közben szokod az új albérleted szagát.
még később meg már csak hümmögtem, a miért nemek mellett szóló érveken; mer’ a fehér az kövérít, a Vezúv meg baszik kitörni.

ugyanazokat a köröket rójuk, más-más istenek háta mögött.
villog a motorhiba.
ez a reggel a kedvenc évszakom, sátántangó a konyhában, kimerevített kép vagyok, két kiló krumpli csírázik egy zsákban, rohadó barna lében, mint az ember; a romlás kiférgesedett lápvidéke ez is. meg a wok felpúposodott alja, köpködi le magáról a teflont, mint amikor vedled az elhasznált bőrt, alatta még minden érintetlen és édes fémszagú.

halj meg, nyisd ki a csapot, öblíts.

aztán egy idő után elfelejtesz hazajárni a lakásba, ami még csak nem is az otthonod.
észre sem veszed, ahogy elhajléktalanodsz, utcaszagú leszel és közönyös, mint azok a térkövek, amiket megjegyeztél magadnak, mert volt bennük valami különleges.
a fényviszonyok tévedése, a rosszul időzített felázás, amitől kivehetetlenek a lábnyomok, amiket követnél hazáig.
végül otthagyod valahol a kulcsot, és már nem érdekel, ha belakja valaki más.