a dolgok természetükből adódóan fogékonyak a pusztulásra. nem teljes megsemmisülésig; exhibicionizmusig.

mint amikor egy sorsára hagyott épület kifordítja magát, hogy lásd, hol korrodálnak az emlékei, hol kezdte ki a penész a belelélegzett időt, hol rohadt szét minden ajtócsukódása; akarja, hogy a nyílt sebeiben nyúlkálj mosdatlanul, mert élvezed, mert ő is, ahogy dörzsöli utánad a sót, és közben a saját nevét sikoltozza.

néha elhagyom magam, hogy aztán titokban találkozgassunk. szakadékokban, liftaknákban, beomlott bányajáratokban; minél sötétebb helyeken, annál egyenlőbbek vagyunk, és az egyenlővé váló anyagok mindig újralángolnak az azonos szégyeneikre vágyaikra döbbenésben.

mosódó arcéleket keresni a határkérgi rendszer fertőtlenített tereiben; nem vagyunk jelen, itt nincs jelen senki, csak a szálaitól megfosztott, súly nélküli hang, az a csend, amelyik legfőképpen azt a kezet akarja letépni szeretni, amelyik simogatja; de csak bokáig mer feldörgölőzni a vérszomja.

a tavasz, az persze egész más.