odakint rágós lett a levegő, fent ültünk a tetőn, a varjakat fűztük láncra, és ózonlyukat köptek belém a csillagok, isten azt mondta ma reggel, hogy minden teremtés rombolás, aztán meghülyült, és átlökte rajtam talicskán a napot, a holdat, pár aszteroidát, majd kettőre zárta a fürdőszobát, hogy titokban belője magát, mint a nővér, aki sosincs otthon, eltörik az ég, és összeesik rajta a megfeketedett bőr, összegömbölyödök, és azt képzelem jelzőfény vagyok a sötétben, világítótorony, ami csak a rossz irányt mutatja, dohos szobákban felejtett halogénlámpa, tömegkarambolban vérbe fagyott fényszóró, minden veszteség szemlesütve, de csak egy újabb rovátka a megnyugvás margóján, amiért kevesebben maradtak, akiknek meg kell kérdezniük egymástól holnap, hogy 'miért jó neked az, ami nekem fáj', mindenki cukorpapírba csomagolt, ragacsos csalódás, minden taszít, csak tőled nem irtózom, összegömbölyödök benned, mint egy félreeső sikátorban az aranylövésre váró nővér, aki már soha többé nem megy haza, ahol te vagy, ott vagyok otthon, mocsokban, hálában; a legpazarabb szennyben.