Ha az infraportok nem visznek több érzést adatlábon, és ha minden hallucinogén anyag sikítva billen ki a testből, és a te direktpozitív terekbe csomagolt Sohaországod a varratok mentén felreped, feslett hússzívek ordibálnak majd a placcon, -vigyél el egy körre, édesem-, arany már nem, de üveg-életünk még lehet, olyanok leszünk, mint a pocsolyák látszat-képeit nyaldosó porszemek, keveredünk, ötvöződünk, kötődést dagonyázunk sárból, iszap-mixtúrákat szeretkezünk össze, amíg ezek a szennyes érzés-vegyületek fel nem hígítják a falakat, és akkor az árnyékaink már mosoly-üres polaroidokon táncolnak csak, -mint a szaténruhás őrültek-, mert a színeket, elcsókolják a takaró alatt, a tékozló csillagok.