akkor már csak caflik, csücskök, és mazsolák tartották össze bennünk az egész világot, bubifrizurás öregurak siettek el mellettünk, ő meg csak feküdt abban a pocsolyában és maszturbált, a szemeiben megmerevedtek a kilehelt atmoszférák, lángoló fényfoltok zúzták délibáb-kérgesre az emlék-ricsajos retináját, arra eszmélt fel, hogy esszük a kilométereket, ahogy távolodunk a horizonttól, és a távolságaink egyszer csak összeérnek, hogy olyanok vagyunk, mint a tegnapi napszúrás, mint egy elbukott álomforradalom, és a lelkünk helyén ásítozó porcelán-piszoárok megtelnek kipisált idővel.