bekönyököl: olvadnak a csigolyák, és égetett cukrot kaparok a retinámról.
kényszerből vannak itt a támfalak, és kristályból a csillár, sorjatörekek a szívben; öngyilkos zsebszösz-herkulesek, és meg kell torpanni, nehogy pipacsokat hányjak a padlóra.

akkor már csak caflik, csücskök, és mazsolák tartották össze bennünk az egész világot, bubifrizurás öregurak siettek el mellettünk, ő meg csak feküdt abban a pocsolyában és maszturbált, a szemeiben megmerevedtek a kilehelt atmoszférák, lángoló fényfoltok zúzták délibáb-kérgesre az emlék-ricsajos retináját, arra eszmélt fel, hogy esszük a kilométereket, ahogy távolodunk a horizonttól, és a távolságaink egyszer csak összeérnek, hogy olyanok vagyunk, mint a tegnapi napszúrás, mint egy elbukott álomforradalom, és a lelkünk helyén ásítozó porcelán-piszoárok megtelnek kipisált idővel.

mint boldogságkeresés  közben, rossz házszám alatt a rossz ajtón kopogtatni, utat téveszteni, utcát, naprendszert, pályaudvart, betegen, gyáván, sóvárgó ideákat paranoid-víziókká izzadó aggyal tanulunk meg hiábavalónak lenni, kémcsövekből kiinni a vágytalan-hiány diadalmas delíriumát, hogy megnyugodjon az élvhajhász szervezet, míg belénk-szorult, fekete-fehér csendekkel fertőzött fecskendőből bordáink közé préseljük a statikussá dermedt múlt lélekpótló-gyógyszereiből kinyert, még lehetséges-életeink pszichedelikus-hatóanyag-koncentrátumát.  

ezer ampullányi fájdalom vagy nekem.