Tudod, amikor a várakozás egyszerre lesz olyan puhán-nyálkás, hogy egy elegáns mozdulattal végig tudnád kenni a tarkódon, mint a rohadt gyurmát, és olyan zsibbadós, hogy végül bármit megadnál érte, ha anyádnak lenne egy huszonegy évet késett abortusza; magzati pózban fekszel valami lestrapált, halvány-rózsaszín fánkos dobozban, (aminek az alján még ott henyél némi leolvadt cukormáz, meg pöffeszkedő zsírfolt), és lesed, mikor moccan a zárban az inger, fordul-e kettőt, a kiéhezett receptorok kínjukban már egymást molesztálják, van-e kattanás, avasra üvöltöd a méh hullámkarton falát, nyílik-e már az ajtórésnyi panoráma, korog a szemed és izgatottra markolod a kilincset; gyeremárgyeremár, legyél olyan jó, és kaparj ki.

Jó volna, tudod, finom elektronikával nejloncsókokat maszatolni, kócos szájakra dübörgő mosolyokat, benzinnel fellocsolt testekre égő gyufát dobni, és röhögni rajta, hogy csípősre izzadja magát a lélek, -monoton dobhártyarikoltás-, vegyszerben felpuhult nézések háromdimenziós képzavarát öklendezi ki a motorikus ember-gép-szerkezet, (impulzusok egy infúziós tasakban, ez szériatartozék, és tépőzáras érzések vész esetére), üveghabosra mart szemekkel nyáladzik az este, jó volna, tudod, életteret könyökölni, lélegző homokórák és kékcsendű kártyavárak odvas csigolyáiba, időt nyerni meg teret, néhanapján, de úgysem ezért rohanunk, hanem szántszándékkal-mindig-hiába, mert itt folyton záróra van, és tartós a térszűkület.

(tudod, valójában csak kurvára sietünk fájni.)

Megáll az ablaknál, kifelé süpped, és dünnyög valamit arról, hogy délután majd levest főz, egyre kintebbnek látszik, és félek, hogy összetöröm, ha most kicsinyes módon hozzávágok egy kerékkulcsot, még mindig süpped, nem távolodik, csak süpped, mintha lassított felvételben, vízszintesen zuhanna, bele a város sokkal inkább vertikálisan, mint horizontálisan köd-körbe-hányt semmilyenségébe, nekicsapódik a tévétoronynak és atomjaira szakad, már nincs is igazán állaga, ahogy ott áll a konyhában, rendíthetetlenül, mint valami takonyszerű masszává szopogatott puhatestű, akarok belé lelket vágni, illesztőfűrésszel, és kocsikulccsal az arcára karcolni a megbánást, a vissza nem térő alkalmakért; el vagyunk szalasztva szivi, úgyhogy baszd meg a levesed.