aztán majd meséled, lenn a parton mezítláb, ahogy neked mesélték, mekkora világi nagy átbaszás ez az egész. filléres álmok a homokozóvödörben, meg egymás cipőjébe hányni, és hogy a vakszerencse, vagy a kitartás az, amiben érdemesebb bízni, adj egy szál cigit, és vegyüljünk el, érzem még a zöld tea és a füstölő illatát, valami misztikusnak szánt szarság a pálmafás sötétítőfüggönyök mögött.

egy hete félsüket vagyok, mintha egy akvárium üvegén át torzulna a világ; próbálja az ember egyetértő bólogatással leplezni azt, ami nem jut el. a harmadik pakk cigimet szívom hajnal óta, néha meglocsolom a halott növénygyűjteményem, és többé sosem kapcsolom ki a gépet, ami életben tart. nyolc nyitott ablakon fut az új rögeszmém, aztán majd égő villanynál alszom el, mint aki nem akar tudni már semmit sem a sötétről.

mondhattam volna ezt is. meg hogy eltörtem a csapot a konyhában.

milyen megdöbbentően nincs már önálló személyisége, csak beolvadt egy név mellé, egy ésnek, ő a ’nem utolsó sorban’, önkéntes társulás a jelentéktelenné válásig, add meg magad, add fel magad, valaki vigye el a balhét, ha lőnek ránk a toronyból.
annyira bárgyúra nyalogattuk egymás hiúságát, és olyan magasra másztunk, hogy már az ego vágyott lefelé, a csúcson kell igazán félni az öntudattól, ha visszaköp a tükörből, bele a szádba, emészd újra, mielőtt felemészt az önutálat, ez a földetérés, számoljuk egymás törött csontjait és mosolygunk rajta.
legyen elégtétel azoknak, akiknek fájtunk, hogy fáj. nem lehet minden csak hitelezett bocsánatok leróhatatlan tartozása, életre szóló hátralék a vezeklésből, add meg magad, add fel magad, mindegy,  hogy agyonlőnek-e a toronyból, azok, akik különbnek hiszik magukat a látszólagos elveik mögött lapulva.
mert minden idea csak egy téveszme javított kiadása, egy olyan variáns, amin addig szépülnek a ráöltött rétegek, amíg el nem tudja fedni a saját origóját, azt a megmásíthatatlan, aljas mocskot, ahonnan gyökeredzik.
odáig ássunk.
amíg el nem érjük azt, amiből valójában lettünk, mi, meg a kibaszott elveink.

láttuk a Patkánynyelőt, laterna magica, az első sorban ültünk. a vásznon minden visszautalás egy előző életre; tegnap. ma leveszed a sampont a felső polcról egy idegennek, aki alacsonyabban van, mint az ingerküszöböd, aztán cigarettákat ejtesz a kádba, ahogy a régi parázsból gyújtanál újabb szálra, ez a visszacsatlakozási pont a pillanat mulandóságához. válassz egy istent, válassz egy kifogást, mondd, hogy nem én vagyok, mert én nem leszek, hajnaltól nyirkos ruhában mentsvára a semminek, ami a mosttal oldja ki, a tapintatlant, szándékos szóhasználat; egy tenyér fénymásolt csontvázában a törésvonalak összefüggéstelensége. az inger az irányadó, de a torony nem veszi fel a jelet. tegyél fel új lemezt, gyújtom a lámpát, töröld meg a lencsét, cseréljünk üveglapot, és már senki sem mondja meg, mi volt az előző jelenet.