mint az a filmtekercs apa régi gépében.
mint amikor nem álmodsz többet.
mint amikor törik az üveg.
mint amikor közvetlenül a csontot ütik. 

magzatpózban feküdtünk a kútgyűrűkben.

odalenn minden kiszáradt, nyákká verődött fekete port köhögsz az arcomba, hogy pardon a szavak helyett, az odafent meg azt a színvonalat hivatott képviselni, amit nem érünk majd el ilyen szar vödrökkel, ha megfordul a gravitáció.

az a hunyorgó vérhólyag a nap lesz, nyugtával dicséri magát gyomorforgató-vörösekig mélyülő tompafényben; ha maradsz vacsorára, kifényesítem a lopott evőeszközöket, nagyzolásból, és a rosszul ötvözött ócskafémek puha összecsörrenésében, képzeld magad királynak, legyél hússá elevenedett tucatisten, vagy valami mondvacsinált bárgyúszent, földi helytartója a legegzaktabb nincsnek;

glóriát a fejed fölé, glóriát a nyakad köré.

a dolgok természetükből adódóan fogékonyak a pusztulásra. nem teljes megsemmisülésig; exhibicionizmusig.

mint amikor egy sorsára hagyott épület kifordítja magát, hogy lásd, hol korrodálnak az emlékei, hol kezdte ki a penész a belelélegzett időt, hol rohadt szét minden ajtócsukódása; akarja, hogy a nyílt sebeiben nyúlkálj mosdatlanul, mert élvezed, mert ő is, ahogy dörzsöli utánad a sót, és közben a saját nevét sikoltozza.

néha elhagyom magam, hogy aztán titokban találkozgassunk. szakadékokban, liftaknákban, beomlott bányajáratokban; minél sötétebb helyeken, annál egyenlőbbek vagyunk, és az egyenlővé váló anyagok mindig újralángolnak az azonos szégyeneikre vágyaikra döbbenésben.

mosódó arcéleket keresni a határkérgi rendszer fertőtlenített tereiben; nem vagyunk jelen, itt nincs jelen senki, csak a szálaitól megfosztott, súly nélküli hang, az a csend, amelyik legfőképpen azt a kezet akarja letépni szeretni, amelyik simogatja; de csak bokáig mer feldörgölőzni a vérszomja.

a tavasz, az persze egész más.