vegyél egy nagy levegőt, így kezdődik minden; egy ámulatba eséssel, csiklandós léghólyagokkal, meg az óratorony masszív ütései alatt a sejtek finom rezonanciájával, ahogy elönti őket a túl hirtelen elszabadult vér, és valahogy minden átszelídül ebbe az óvatos, imperialista erőszakosságba, kellemesen sajog a mellkas, bizsergősre szűkül a gyomor, a lábakat elbocsátja a gravitáció, leküzdhetetlenül szédül bele a fej az ismeretlen kemikáliákba; itt hasad át a tudat a spektrumon, egy másik felépülésért sóvárgó világba.

[  ]

aztán állsz a számodra fennkölt pillanatban, megállíthatatlan vagy, ott az ajtó, feltéped és beszélni kezdesz, de nincs ott senki, csak az álmaid befűthetetlen belmagassága, onnan én már nem jutok ki élve; az utolsó kapcsolja le a villanyt az ingerközpontban.
úgyis lefut ugyanaz a paralízis, és majd rásütik a homlokodra;

hatásköre: nincs, nem is volt.