Creative Commons Licenc

bohóckópiák/3.

2013. október 12.

tudod, nem kell elhinni a voltmáregyszereket.

Akkor már végighazudtam a fél életemet, valami buszmegállóban, vetítőgéppel a hónom alatt, vártam, de csak belém rohant, a handlé, és futtában befalazott minden ajtót, ablakot, és nem értettem azt a könnyelmű architektúrát, amin át csak félig láttam el, a szívéig, néhanapján, ha volt bennem mersz, átrágni a kötőszöveteket, csorba papírvágó ollóval átvágni a marionett-idegeket, -szavak, meg valami érzés; fosszilis lenyomatok, itt maradtak görcsnek, a lepedőben-, és közben csontvárosok épültek, és állandósult bennük a térszűkület, -sárga robbanómotorok hízelegnek az agyamban-, aztán arra keltek a meggyötört párnák, hogy fejek még vannak, túladagolva; álmokkal meg undorral, de nincs többé kohéziós erő, -csak azt tart össze, hogy szétesünk-, én lettem az ócskás, aki átrohan, és nézi, hogy ott most Ő áll, a hóna alatt karcos pódium és mesterkélt rivaldafény, -olyan lesz emlékezni, mint egy nekrofil aktus-, hajtűkanyar a lélek, és a semmi szélvédőjén át zuhanunk mindig egyre kékebb-és-kékebb szakadékokba, -félbetépett szöcskék dámáznak a tüdőmben-, aztán lassan majd csend lesz, és a csontvázak sem akarnak többé molylepte szekrényekben dugni.


énkézzelnemérlekel.

A bejegyzés trackback címe:

https://szilankosch.blog.hu/api/trackback/id/tr975563890

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása