tudod, nem kell elhinni a voltmáregyszereket.

Akkor már végighazudtam a fél életemet, valami buszmegállóban, vetítőgéppel a hónom alatt, vártam, de csak belém rohant, a handlé, és futtában befalazott minden ajtót, ablakot, és nem értettem azt a könnyelmű architektúrát, amin át csak félig láttam el, a szívéig, néhanapján, ha volt bennem mersz, átrágni a kötőszöveteket, csorba papírvágó ollóval átvágni a marionett-idegeket, -szavak, meg valami érzés; fosszilis lenyomatok, itt maradtak görcsnek, a lepedőben-, és közben csontvárosok épültek, és állandósult bennük a térszűkület, -sárga robbanómotorok hízelegnek az agyamban-, aztán arra keltek a meggyötört párnák, hogy fejek még vannak, túladagolva; álmokkal meg undorral, de nincs többé kohéziós erő, -csak azt tart össze, hogy szétesünk-, én lettem az ócskás, aki átrohan, és nézi, hogy ott most Ő áll, a hóna alatt karcos pódium és mesterkélt rivaldafény, -olyan lesz emlékezni, mint egy nekrofil aktus-, hajtűkanyar a lélek, és a semmi szélvédőjén át zuhanunk mindig egyre kékebb-és-kékebb szakadékokba, -félbetépett szöcskék dámáznak a tüdőmben-, aztán lassan majd csend lesz, és a csontvázak sem akarnak többé molylepte szekrényekben dugni.


énkézzelnemérlekel.