csak azt már egy másik csapodár cézár ordította át a zsugorfóliázott embereken, úgyhogy koppintottunk valahonnan kommersz úristeneket, és petricsészéből nyalogattuk ki utánuk az ambróziát, meg némi fals, de hízelgően-aromás hangsúlyt, amit elcsíptünk a sötétben, fluoreszkáló lombik-testeken tivornyázó szájakból kiszakadni, mint egy fetisiszta gyönyörtől habzó, torz sóhaját, hogy ormótlan érzelmek csupasz mellkasába zúzott titkok kiábrándult fegyőre legyek, bezárva a külvilágodba, és nézzelek, nézzem a szerelmes imposztor alázatos misztériumjátékát, és ne hányjam tarkón magam mikor majd tapsolni kéne, csak öklendezzek félszegen, és majd a szemhatárok külterületén megsemmisülni-akarva szégyelljem beléd magamat, vagy belém magadat, pont úgy, ahogy csak a gyávák tudják ölelni egymást, meg a vegyjelek.

Az alfád voltam, te meg az ómegám, gondosan elzárva a dominóim mellé, mert -aztán keresünk egy másik pózt, szerdánként meg majd kitépheted a szívem-, a kártyavárainkat bagzó macskák hordták szét, azóta is pikkszíveket vedlenek, és kárókatonákat öklendeznek be a kisszoba ablakán, behajolt a hold, és nem maradt bennünk elég hidraulika-folyadék, -ami majd az égig-, behajolt a hold, és kirágta a gerincem, -téged meg széthordtak a kurvák-, édesem, konkáv érzés voltál a konvexben, -aztán tovább nyallak, mer' tudod, van az a buddhaízű, krisztusszagú erotika, amivel beleélvezel a számba-, behajolt a hold, és a bögrédbe köpte azokat a bohóc-arcú üstökösöket, -minden fájdalmunk kifordult a húsból-, és nem maradt semmi a vágy száj-padlásán, csak pasztőrözött álmok, üres-szubjektív póktestekben, -pedig szerelmes voltam a jobb felső hármasodba-, vasárnap megígértem, hogy mindig a te elcseszett prométheuszod leszek, -és loptam neked egy doboz gyufát-, ugye emlékszel még, behajolt a hold, hogy kirágja a gerincem, téged addigra széthordtak a kurvák, édesem; azóta is pikkszíveket vedlek, és kárókatonákat öklendezek be a kisszoba ablakán.

Mi tele vagyunk üstökössel, bennünk holdak keringenek, és lakik ott valahol egy süket isten, -aki ópiumzajos aggyal tündérmeséket ír a lemondásról-, nekünk nem maradtak hepiendjeink a margó szélén, nincsenek alternatív befejezések, nincs bé-terv, nekünk nincs semmink, ezek csak csóva nélküli üstökösök, és ott bennünk az a süket isten; és akkor este kiszámoltuk, tételesen, hogy a szerelem, az csak űrtartalom, de soha nem távolság.