közhely ez a város; horzsolják a nyelvemet a panelek, horzsolja a térded a macskakő.

süllyedő morzsa vagyok a kanapén, és már nem zavar, hogy szép lassan lemorzsolódom két izzadt farpofa közt, már nem zavar semmi, finommá őrölt por vagyok a szövetekben, mert elporlad minden, amit fontosnak vél hinni a zember, sok kicsi mosolygó tetem, és mind csak azért exhumáljuk újra és újra, mert a pusztulás az egyedüli biztonságos önigazolás, abban már nincs hova tovább csalódás; nincs mit belefektetni a nincsbe; elszürkült tetemek vagyunk a kanapén, két ismeretlen, izzadt farpofák közt morzsolódunk; lényegtelen gyémántpor a szövetekben.

meg aztán néha, a falak mögött is csak falak vannak, törsz rajtuk ripityára, meg vérzel el, és attól félek, hogy idővel én is csak ilyen besűrűsödött struktúra leszek, amit alkalomadtán narkós kurvák hánynak össze, törnek rajta ripityára, meg véreznek el, és nem fogom érezni, meg ha mégis, akkor már úgysem érdekel.