Neked mindig nyitva vagyok, open all hours, így távolodom a sérüléseimtől.
Lassan hidegülünk el, a hiányuk gázlámpákat gyújt a mellkasomban.

Nem akarom érteni az embereket.
Jöttment sejtkompániák, urbanizálják a szorongást, lakást bérelnek benne, és végül mind belehalnak a komplexusaikba. 

az elemi kristályok diszlokációi elmozdulnak; az anyag megfárad a mikrorepedésben, ilyenkor mindig nézem, ahogy alszol, és keringek fent, mint az űrszemét, olyan vagy, mint a frissen vasalt ruhák, mint egy hely, valami, ahová jó hazaérni, a légkörbe csapódni, és magnéziumlángban elégni.

lebenyek és kérgek gyűrődnek, a hippokampuszban megfolyt arcodat röpítik az idegpályák, ahogy elnyomom az utolsó cigarettám, kiugrasz az ablakon és sosem érsz földet;
felszippantanak az utcai lámpák, milliónyi robajló reflektor, süket fényszóró, villódzó neoncső és elárvult halogén izzó, minden lángokban áll, olvasztótégely az egész város, egy sikoltó stroboszkóp, egy folyton guberáló, forró világítószerv, viszi a hátán az összes fényt, mint egy óriásira nőtt, lobogó szentjánosbogár; cipeli magával a kibaszott fotonjaidat, ezek az utcák dögszagúra emlékezett puszták perzselő betonból, gyúlékony vázak, füstölgő szobák, minden csak tekintélyes belmagasság, üresség gyertyafényben, és a kíváncsian fürkésző ujjak a semmi végén, hiába keresnek már rutinból a romok alatt.