végül is, mindben van valami alantas, ez is csak védekező mechanizmus, ami undorrá gyarapodik; ahogy iszik a pohárból, vagy ahogy vonaglik rajtad, ahogy kimondja a nevedet, ahogy hajtja ki a véredet, ahogy még beszélnél, de nincs már közönséged, és az összes becsesebb testrész az oroszlán szájában marad, minden csak cigarettafüst, némi vízfesték, és homályos panoráma, lookin’ for me, i’m a pink sunset, elmosódott látlelet a puha rocsolódásról, de ez még csak a külcsín, ennél tovább nem jöhetsz, belül repednek a csontok, szakadnak az izmok, az inak, a szövetek, csak a látványt tartósítsd, ami összefog, a kontúrokat; peronokat, egy nappalit, egy kocsmát, parkolót, tetőt, tópartot és tömbházakat, a tereket amik összenyomtak és bekereteztek, preparálhatod a sziluetteket, nem érdekel, ha örökké formaldehid szagom lesz, csak ne gyere be, mert kaleidoszkóp vagyok, amiből minden színes vackot megfújtak, és minden tükröt leköptek hidrogén-fluoriddal.

kilencedik emelet, tizenhetes ajtó. azt hiszed, ha látsz valakit meztelenül, közelebb vagy hozzá, mint az isten. kettő óra ötvenhat perc. megpattan az üvegtest, és te nem érzel semmit. csak, hogy október van.

talán csak rossz helyen vagy, rossz térben, rossz időben; olvadó célpont a jégen. 
bent maradt a vérkeringésben, mindig hajnal, mindig ugyanaz a motorzúgás.
és most lehetsz a kibaszott kígyó, ami a saját farkába.