vagy ahogy a körmök nőnek, és a lakk pattogzik a régi bútorokról; nem veszed észre, hogy még mindig elmeséled az álmaidat, a sárga redőnyökről, meg hogy ott vagy Böcklin festményein, a holtak szigetén, és a sziklák afáziáját hallgatod, mielőtt tengerbe zuhan a géped Algír felett, és ami marad belőled, azt hetek múlva mossák csak ki magukból a csatornák Valencia utcáin, a szüreti munkások a lágyrothadásról beszélnek; asszimilálódásig forogsz egy narancs belsejében, és amikor anyád kettévágja a konyhapulton, kifolysz belőle, mint valami vizenyős, kásás szemét; a jussod fanyalgás, inkább fulladásért esdekelsz, meg hogy sose juss ki az elsüllyedt roncsból; mer' a fulladás biztonságos, mer' a fulladás azt jelenti, hogy többé nem kell megküzdenünk az összetartozás érzésével. 

mondjuk lehet, hogy Schopenhauer legelbaszottabb sündisznója voltál.

vagy mint amikor már az előszóban megöljük a főszereplőt, és a többi 347 oldal nem szól semmiről, csak a narrátor kínos nevetgéléséről, meg a műbőr csikorgásáról. sebeinkről délben, csikkek a parkolóban. folyok át a táblázatokon, a fogak helyén tátongó lyukak, a kezedben aknafedelek meg virágcsokrok. azt mondod Szofinak hívják, mint a macskákat, vagy valami ilyesmi, amúgy nem számít, egy idő után az ember úgyis elkezd mindenkit más nők nevén nevezni, aztán meg már azt sem, imperszonális traumakötés, érted, mer' a névmásoknak legalább nincsen arcuk, ami mellé társíthatnád a szorongást, vagy azt, hogy néhányan a saját maguk iránt érzett gyűlöletet képesek csak igazán szeretni.