most bent csend van és a koponya falain zümmög vissza mintha imitálni akarna magának langyos nyáresti neszeket és édesek a szájban a lövegek és a vénák kiterítve pihennek a parton térkép az álmaimhoz egy triázs nővér mosolyog az ablakban csonttörés elvitelre a férfi fűkaszával vágta le az ujjait nem ér el felhő vagyok átvérzett kötés az égen legyél esőtánc; odalenn találkozunk beszivárgok a zöldbe mint a madarak egyazon fraktáldimenzióban ragasztott kék szárnyakkal a bútorokon festékpor meg törött bakelitek kézfejre  csöppent galaxis elkenem hagyom oldódni magam süppedek a textilben amíg szövetszálakon remegő illat leszek amit csak üveghangokkal lehet eljátszani mos'jó így kéne maradni még tizenhét másodpercig örökre vagy mi a fasz.

mint egy visszatérő álom arról, hogy sosem fogod látni az óceánt; és nem is lényeges, elég ha elhiszed, hogy nem fulladnál bele.

áporodott, akár egy rosszul tárolt emlék negatívja augusztusból.
szeretem a bordaíveken sorjázó dunsztosüvegeket, fel sincsenek címkézve, mert már akkor romlott volt bennük minden, amikor el lettek téve az elkövetkezendő, el nem jövő teleinkre. mer' most sokáig csak ez lesz, ez a névtelen hosszú évszak, ami mindig ugyanolyan közömbös, ha a tegnapi időjárásról kérdezed.
jobb-bal, jobb-bal, így működik az ember, az ízületekben már nem hiszek; stilizált kép vagyok.
de milyen otthonosan mozgok a térben, ami mindig önmagát sebzi, amikor sóvárogni kezd. oktaszkópok törik darabokra a részleteimet, állok egy bögrével a nappaliban, a padlón nyers csirkeszívek, és a legmegalázóbb mondataidra gondolok. akárki is vagy, ezek nem az én sérüléseim; hatos dosszié, a jéghegyek vedlése.
szorosabbra húzni a tűzfalakat; a tudat majd intézi a többit, generálja a mindentől távolmaradás hamis algoritmusát; menteni a testet az üresjáratba futó önkéntelen reakcióitól. egységesített légzés, koncentrálj.
és néha erőszakkal sem tud felülírni, ha stand-byra fáradok; a háttérben folyamatosan ott zúg a programod, a processzorom túlmelegedett, a csatlakozóim elégtek, a lelkem ott van beleolvadva egy usb-portba, valakinek ki kellett volna tépnie a konnektorból, vicceket mesélni hexadecimálisban, és sosem nyomtatni új áramköröket, amik ugyanúgy, üvöltve vágynak vissza ebbe a kibaszott emocionális fertőbe.