aztán már csak vászon vagy, k i f e s z í t e l e k, mint valami kibaszott atyaúristen koszos-kék firmamentumát a benned őrjöngő csillagszemű metán-gorillák, egy másik holdról nézed a monszunt, a beléd-csapódó aszteroidák morzsás plüss fotelként dermedt-lágyra gyűrik a fejemben megsüppedt mozdulataid félbemaradt halhatatlanságát, puhára merevített, karcos kis semmi, egy homloklebenyben ragadt vetítőgép örökös-öntudatlan rögeszméje, és a pillanat kipörög, mint egy megállásnélkülcsakvégetérő filmtekercs; statikus álom a fehérzajban.

én vagyok az űr, és te vagy a kozmikus háttérsugárzás.